Sanyi vagyok, most én írom a blogot, mert anya azt mondta, ő egy háborús veterán, és nem beszél senkivel.
Úgy kezdődött, hogy olyan lázas voltam, hogy apa azt mondta, velem fűtötték a lakást. Lázgörcsöm is volt, ez nagyon megijesztette a szülőcskéket. A kórházban az elején borzalmas volt, hogy össze-vissza szúrkáltak. Nem tűrtöztettem magam, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Hallottam más gyerekeket is ordítani, de szerintem nekem fájt a legjobban.
De voltak érdekes dolgok is, például a kislány, akinek varázsköntöse volt, és malackává tudott változni. Eleinte félt tőlem, nem akart velem játszani, de egy-két nap után már hajlandó volt velem térden csúszkálva kergetőzni. Sajnos az anyukája hamar rászólt, hogy hagyja abba, mert koszos lesz a ruhája.
Aztán volt egy kisfiú, akinek elvettem az összes autóját. Cserébe megmutattam neki, hogyan lehet a szekrénykulcsokkal játszani, és összekeverni őket. Jöttek bohócdoktorok is, akik látták, hogy anya nagyon szomorú, és elkezdték ütögetni a térdét. Mondták neki, hogy kórházba kell mennie, és hogy tudnak egy jó kórházat a közelben. Anya csak mosolygott, pedig megkérdezhette volna, hogy hol van, és akkor jó lett volna átmenni, mert engem itt már lyukacsosra szúrkáltak, és még mindig nem sikerült. Szóval jófejek voltak a bohócok, a végén már nevettem rajtuk, mert szerettem volna egy kis lelket lehelni ebbe a sok sopánkodó anyukába.
Volt egy doktorbácsi, aki megköszönte, hogy őt érte a megtiszteltetés, hogy engem megvizsgálhat. Nem tudtam miről beszél, mert én ugyan nem tiszteltem meg őt ilyesmivel. Ordítottam is, és jól tettem, mert a végén nem mert megvizsgálni, maradtunk annyiban, hogy csak kukucs volt a fülembe meg a torkomba meg az orromba. Mondta, hogy van egy eladó Toyotaja. Ilyenekkel akart szédíteni.
Aztán egyik nap iszonyú káosz volt. Rengeteg beteg gyerek jött, folyamatos volt a sírás és ordítozás. Én akkor már egész jól voltam, csak még nem volt kedvem enni. Viszont a folyosón (ahol nem szabadott a székeket tologatni, mert állitolag lehallatszott a sebészetre és a kisszékeket pakolgatni sem szabadott, mert a sírva pisilő kislány azt mondta, ha elteszem a széket, és egy gyerek nem tud hova ülni, akkor annak haza kell mennie), szóval a folyosón egész nap várakozó szülők közül sokan nekiláttak az ebédnek, ezt nagyon szerettem nézegetni. Az egyik bácsi oda is adta nekem a pizzáját, mert ő már nem bírta megenni. Örültem, hogy végre dobálgathatok pizzadarabokat, de anya megint beleszólt, pedig ez az én ügyem volt a bácsival.
Volt egy kislány, aki állítólag sokkal idősebb volt, mint én, de mégis alig volt nálam magasabb. Nem sokat beszélt, de volt egy narancssárga autója. Sok puszit adtam neki, csak egyszer suhintottam meg a fejét, de csak azért, hogy rosszalkodjak.
Volt sok játék is, az egyiken volt egy hal, és anya olyan sokszor elmondta, hogy hal meg halacska, hogy gondoltam, szólok neki, hogy már értem, és én is mondtam, hogy "hal". Mondanom sem kell, össze-vissza puszilt, sokkal jobban, mint a többi szónál, amiket már elárultam nekik. (hoppá, bambi, alszik, hapci, papucs) Ezért aztán egy ideig még üvöltöztem, hogy "hal", csak a végére elfelejtettem, hogy hogy is volt, és "aj" lett belőle.
Rengeteget csörgött a falitelefon, de nem mindig vették fel, pedig én mindig szóltam, hogy csörög. És nem csak a nővéreknek szóltam, hanem mindenkinek aki az utamba került, de hiába. Már jól vagyok, és itthon vagyunk, de még vissza kell menni naponta kétszer, hogy a lábamba belenyomjanak valamit, ez nagyon feszít, ezt sem hagyom szó nélkül. Sőt, még vért is fognak venni, de ha megint nem sikerül legalább kettőből, akkor apa remélem kiveri a balhét.
Öcsi jófej volt, nem sütötte el itthon azt a poént, hogy mikor visznek már engem vissza a kórházba, pedig elég sokat birkóztam rajta régebben. Most egy kicsit még tartózkodom tőle, nehogy visszavigyenek a kórházba.
