Na de mindezzel együtt is, nem csodálkoztam, hogy nem sikerül semmit fogni. Arról nem is beszélve, hogy borzongva gondoltam bele, mi lesz, ha mégis fogunk valamit? Ki fogja azt a halat...öö...kezelni? Kiszedni a szájából a horgot????
Mikor aztán egyik reggel, ahogy mentünk horgászni, Lóránt azt mondta:
- Igazából úgyis tudom, hogy nem fogok semmit fogni. Mindig tudom. De azért szívesen megyek horgászni.
Összeszorult a szívem. Szegény gyermek. Most már aztán kártékony vagyok mellette, gátolom a fejlődésben.
Kérdezgettem az ismerőseimet, hogy ki szokott horgászni. Nem sokan, akik meg igen, azzal még sokáig tartott volna annyira összebarátkozni, hogy elvigyék Lórántot. Aztán egyszercsak megláttam, ami végig ott olt az orrom előtt: legjobb barátnőm férje bizony szokott volt régebben horgászni, igaz, már-már feladta a sikertelenség miatt, na de sebaj. Lóránt 7dik születésnapja előtt eljöttek. Irány a Duna-part, komoly felszereléssel, mindent bevetve indult a horgászat.
Órák teltek el, végül Krisztián feladta, feljött a házhoz. Lóránt egyedül maradt a parton. Újabb órák teltek el. Végül, hogy új életet leheljek a kis lelkébe, mondtam neki, hogy szedje össze a felszerelést, elmegyünk a nagyöbölbe, hátha ott jobban kapnak a halak. Lóránt visszaszaladt a partra összepakolni, egyszercsak égbekiáltó égbekiáltást hallok: HAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az első hal. Lóránt mit sem sejtve elkezdte feltekerni a zsinórt, erre a végén ott figyelt egy hal. Be sem volt akadva rendesen a horog, magától kiesett a szájából.
Hát így indult. Ez elég volt ahhoz, hogy apukában bekapcsolódott egy gomb.
Amikor elmentünk a horgászboltba megvenni a szülinapra ígért orsót, mondtam Lórántnak, jobban jársz, ha apáddal mész be a boltba. Így aztán egy vadiúj komplett felszereléssel jöttek ki, és új szakasz kezdődött a család életében.
