Második hét az óvodában

A negyedik napon még ott voltam Sanyival reggel, már csak azért is, mert ezen a héten egy másik óvónő volt a délelőttös, akit Sanyi még nem szokott meg. Mikor kimentek az udvarra, akkor búcsúztam el, ezúttal eléggé sírt Sanyi. De állítólag nem sokáig.

Másnap reggel már odafelé tiltakozott egy kicsit Sanyi. Megnézzük, hogy ott van e a piros bicikli, és utána rögtön hazajövünk! Megnézzük, hogy mi lesz az ebéd, utána hazajövünk!...Ez még nem a mi villamosunk....még ne szálljunk le a villamosról....
Fél tíz körül érkeztünk, és egyszerűen csak beadtam a síró Sanyikát a csoportba. Óvónéni felemelte, mondta, hogy nagyon örülnek, hogy itt van, stb. Én még egy darabig ott álltam a folyosón és hallgatóztam, és hallottam, hogy Sanyi sír, és azt mondja: Nem, nem játszom! aztán elég hamar elcsöndesedett, persze attól még lehet hogy tovább pityergett. Mikor délben érte mentem, éppen kezet mosott ebéd után, rámnézett, befejezte a kézmosást, és csak utána szaladt oda hozzám. Nagyon vidám volt, és egész délután az is maradt.

Ma reggel pedig már fölkelés után kezdődött a tiltakozás. Ha elfogyott a reggeli, akkor is csukva marad az ajtó, és itthon maradok... Nem szeretem az ebédet, nem fog ízleni, itthon akarok ebédelni.... Nem szeretek egyedül lenni, ne menj el dolgozni.... még eszem reggelit, még éhes vagyok...még ne menjünk. Itthon is sírt egy nagyon kicsit, majd amikor beadtam a csoportba, megint. De most is nagyon hamar abbahagyta.

Itthon néha "mesél", hogy mi volt odabent, például ezt mondogatta sokszor: Sajnálom, Hajnikám. Az ebédből a levest megeszi, rendszerint repetázik is, de a második fogást ritkán. Aztán itthon meg azt mondja: Nem adtak ebédet. Föltettem a kezem, de akkor se adtak. Az óvodában az a szokás, hogy föl kell tenni a kezünket, ha kérünk még... De akkor se adtak.

Itt van egy kép, ahol Sanyi nagyon ügyesen mossa a kezét. Szeret kezet mosni, igazi pancsolás lesz a vége. Egyszer azzal nyugtattam, hogy ebéd után jövök érte:
-Megeszed az ebédet, és már itt is leszek érted, és megyünk haza.
-Nem, kezet mosunk!

No még a pénteki napot is gyorsan idebiggyesztem. Reggel itthon volt egy kis pityergés, mikor beértünk és átöltöztünk, többször is mondta Sanyi, hogy szeretgessem meg. Aztán bement a szobába. Egyedül. 3-4 lépés után visszafordult, és visszaintegetett nekem. :)

Hétvége az építkezési házban

Lóránt megkezdte a szüretelést:

Kisteptél

Sokat beszélnek a fiúk a kistestvérről, amit Lóránt kisteptél-nek mond. Sanyi kérdezte, hogy tud-e odabent zuhanyozni. Végül mégis arra jutottak gyermekeim, hogy a kisteptél odabent játszik. És, amikor kibújik, kihozza a játékait, és megengedi nekik, hogy játszanak vele.
Elkezdték sorolni, hogy milyen játékokat lenne jó, ha hozna. (Felsorolták az összes létező járművet.) Lóránt leginkább vonatot kért, alagúttal, és voganokat hozzá. Mondta, hogy kisteptél majd zatykóból kipakol. Úgy felpörgött, hogy végül félrehúzta a pulóveremet, és be akart mászni kisteptélhez. És mikor nem lehetett, és a kisteptél sem jött ki, kétségbeesetten sírni kezdett, hogy hát nem kapom meg a vonatot, nem?

Sanyi pedig megmondta, hogy van egy kistesvél, akit úgy hívnak, hogy Tleptláb. Egy másikat meg úgy, hogy Tléptláb. De azt is mondta már, hogy a kistestvér egy másik Lolcsi lesz.
Sanyi már egészen számon tartja a kistestvért. Egyszer, még Luxemburgban elindultunk vonatozni, Sanyi rendesen be volt zsongva, és elkezdte sorolni, hogy ki mindenki szeret vonatozni. Anya is szeret, Lolcsi is szeret, Jancsika is szeret vonatozni.

Ezt az eszmefuttatást talán már írtam jóval korábban, mindenesetre mostanában is mondogatnak hasonlókat mind a ketten:
Ha kistesvél leszek, én is be tudok menni a pocakodba. És akkol bent leszek a kistesvéllel. És balátkozom a kistesvéllel, és nagyon fog nevetni. És tolnyot épít a kistesvél.

Első napok az oviban

Na, ez durva. 20 gyerek egy akkora szobában, mint a mi régi másfél szobás lakásunk. A fele frusztrált, még nem szokott be igazán, a másik fele már ezerrel rosszalkodik. Minden elismerésem az óvónőké. Érthető, hogy nincs módjuk arra figyelni, hogy az egyik gyerek elveszi a másik játékát, netalán kicsit agresszívebben viselkedik.
Ugyanakkor hogy hagyjam ott az én anyás kisfiamat, amikor tudom, hogy a Gergő gyerek el fogja venni a játékát, Farkaska pedig rugdalja és lebirkózza??? Sanyi azért hangot ad sérelmeinek, és kiabálja, hogy ne csináld, vagy add vissza, de ebben nem kap támogatást az óvónőtől, mert ő odanéz, látja, hogy egyik sem vérzik, és annyi. Hát, ez az élet kisfiam...

Három napot voltunk eddig, mindig csak délelőtt. Az első nap Sanyi nagyon félénk volt, nem engedte, hogy az óvónő ránézzen, és ott kellett lennem mellette 2 centire. Második nap már oldódott valamennyit, ülhettem a sarokban, részt vett magától a foglalkozáson, evett rendesen a kisasztalnál, kezdte átvenni az ovis szabályokat. Föltette a kezét, ha kért még, de azért a biztonság kedvéért ordította is, hogy kélek még tejeskávét! Erre az óvónéni elmagyarázza tündérhangon ezredszer, hogy elég csöndben föltenni a kezedet, ne kiabálj, de a gyerekek ezt nem tartják be, mert valójában nem biztos, hogy elég. Láttam én a Kittit, ő jó kislány volt, végig csöndben tartotta fent a kezét a szőlő miatt, és bizony nem is kapott, mert nem vették észre. Úgyhogy csak kiabáljon nyugodtan az én kis Sanyikám. Ez az élet, óvónénik...

Mi egy héttel később kezdtük a beszoktatást, mint a többiek, és csodálkoztam, hogy csak egy kislány van, aki szinte egész nap sír, egy kisfiú, aki gyakran elpityeredik, de azért a nap nagy részében önfeledten játszik, és talán van még 3-4 gyerek, akik feszültebbek, és ha van valami apróság, hamar sírni kezdenek. Ugyanakkor van egy kislány, aki gyakorlatilag alfában van végig, meg van a Gergő gyerek, aki nagyon, de tényleg nagyon rossz. És ki tudja, hogy a többieknél hogy jön elő. Az ebédnél már mindenki arról beszél, hogy jön érte az anyukája, és ebéd után hazamegy. Legalábbis a kiváltságosok.

Ha Sanyit otthagytam 5-10 percre, az rendben volt. Fél óra után már sírt. Harmadik nap hagytam ott hosszabb időre, kb két órára. Mikor elmentem nem sírt, mert az udvaron voltunk, és éppen megkapta az áhított piros biciklit. Mire visszaértem, már nevetgélt a csoportban. És mikor észrevett és rám nézett, láttam a szemén, hogy bizony volt itt sírás rendesen. (Mondtam, hogy na, hát nem jössz? ... Hát ezt nem is gondoltam!) Az orra is bedugult, és olyan durván taknyos lett (most már értem, miért mondják így), hogy a pénteki napot ki is hagytuk, hadd regenerálódjon egy kicsit.

Egyébként jópofák a gyerekek. Többen is megkérdezik, hogy mi van a hasamban. Mondom, hogy egy kisbaba. Erre azt mondja az egyik fiú, hogy hadd nézze meg. Egy kislány babát dugott a pólója alá ebéd közben, egy másik fiú pedig egyszercsak benyomta a köldökömet.
Aztán ott van Dorottya, aki rendszeresen odahúzza mellém a kisszékét, és beszélgetünk. Elsőként közelített Sanyi felé, csak akkor Sanyinak még túl korán volt, és inkább belém bújt. Fél nap múlva már meg akarta ölelni Dorottyát, meg puszit adni neki, de az nem hagyta. Sanyi erre méltatlankodva kérdezte:
-Akkol mélt mondtad hogy igen?

Egyik reggeli után pedig az asztal alá bújt, megfogta egy kislány lábát (aki alfában van), és azt kérdezte hangosan:
-Ez kinek a patája?
Itt egy kicsit égett a fejem, de attól tartok lesznek még sokkal rosszabb esetek is. Sanyi sajnos ismeri a csúnya szavakat.

Még egy nap lesz, amikor ott vagyok vele reggel egy kicsit, és az udvaron búcsúzom el. (Ott könnyebb otthagyni a gyerekeket.) És utána már csak bedobom a csoportba szegénykét. Az első héten még inkább később viszem, csak 10 körül, és akkor csak 2,5 órát kell ebédig kibírnia, aztán majd fokozatosan egyre korábban. Sok ám az egész délelőtt (8-f1-ig) még nekem is sok végigülni, és én nem érzem magam bizonytalanul. De tényleg sok, folyamatosan valamit csinálni kell (pakolni, figyelni, kezet mosni...). Délre már fáradtak a gyerekek, még Sanyi is. Egész jól alszik, mikor hazaérünk. Jó lesz ez így, csak legyünk túl a beszoktatáson.

Utolsó másfél hetünk Luxemburgban

Hát, ez is ejött. Mondanom sem kell, nagyon gyorsan. Az utolsó hetekben nagyon nagy szerencsénk volt, szinte végig szép napos időnk volt, ami Luxemburgban szokatlan. Én nagyon jól éreztem magam a munkahelyemen, tulajdonképpen pihenni jártam be. Még búcsúajándékot is kaptam a kollégáktól, erre aztán nem számítottam.

Kis családom pedig szebbnél szebb kirándulásokra ment, most csak néhányról teszek be képet.
A Mosel-partra többször is elmentek hajókat nézni (a kisebbek), és hajós életről álmodozni (30 felettiek).

Az igazi nagy szenzáció azonban a Petange és Titelberg között közlekedő gőzmozdony volt. (Train 1900) Csak vasárnap megy a nyári szezonban, de valamiért vasárnap mindig más program akadt, így csak a legutolsó vasárnap sikerült eljutnunk ide, és fölszállni a legutolsó járatra. A gyerekek, mikor meglátták a pöfékelő gőzmozdonyt, valóságos extázisba estek. Ugráltak, ordítoztak, hogy szálljunk fel, szóljunk, hogy ne menjen el nélkülünk, stb.
De nekünk is élmény volt. András végig videózott, nem nagyon lehetett hozzászólni, a kalauzok pedig nagyon jól játszották a szerepüket, teljesen beleélték magukat a 100 évvel korábbi hangulatba.
Mikor elindult a vonat, Sanyi egy kicsit megszeppent, talán mert rettenetesen rázott. Jeggyel utaznak a fiatalok:


Schengen, és a Moselpart:

És egy nagyon vagány kisfiú, aki egyedül kezeli a gázt és a féket:


Azóta sikeresen hazaérkeztünk, szép utunk volt. Először az épísházba (L) mentünk, leraktuk a lakókocsit, majd 11-én vasárnap haza, a Nyámnyám utcába. Ezt Lóránt mondta először, de úgy megtetszett nekünk, hogy most már mi is így mondjuk.

Jó lesz itt egy kicsit nyugton maradni, és letelepedett életmódot folytatni. Bár a gyerekeknek nem jelentett gondot a sok kempingezés. (Kétszer álltunk meg útközben, és a gyerekeknek mindig elmagyaráztuk, hogy hazamegyünk, de először egy másik kempingbe megyünk, mert a haza nagyon messze van.) Hétfőn elmentünk ide-oda intézkedni, és ahogy mentünk haza, kérdezi Sanyi, hogy hová megyünk.
-Haza.
-Haza hova megyünk?
-Hát a Nyámnyám utcába.
-De hát ott most voltunk!