A gól

Írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy gyermekeim szeretnek focizni, de egyelőre kevéssé tudnak érvényesülni a meccseken. Ennek ellenére továbbra is szeretnek járni, és a következő focikupára is szeretnének elmenni.
Múlt vasárnap este Sanyi nagyon bánatos lett, hogy nem sikerül gólt rúgnia. (Ráadásul Lorcsi meg rendszeresen egy-egy góllal büszkélkedik.) Apa hosszasan próbálta elmagyarázni neki, hogy a foci nem egyéni játék, és ha lead egy jó passzot, az ugyanolyan nagy dolog, de ezt egy 6 éves még nem érti. Éppen akkor léptem be a szobába, mikor apa arról beszélt, hogy focizás közben próbálja meg nem a labdát nézni, hanem fölfelé. Úgy láttam, ezek a roppant szakszerű tanácsok Sanyinak nem olyan hasznosak, és mivel a foci terén én közelebb állok egy hat éves szintjéhez, közbeszóltam.
- Sanyi, próbáld meg azt, hogy amikor nálad van a labda, egy jó nagyon belerúgsz, de erősen ám! És akkor biztos eljut a kapuig. (Mindezt az okosságot a múltkori focikupa tapasztalataiból vontam le, ahol azt láttam, hogy Sanyinál a fő probléma a határozatlanság.)
- Igen??? Ezt miért nem mondtad korábban?
Apa persze nem bírta ezt a sületlenséget.
- MIII???? .... Mikor fociztál te??? .. Hát ez nem igaz... ez egy ilyen ország, mindenki azt hiszi, hogy ért a focihoz... ne szólj már bele.... (stb)

Elalváskor Sanyi szomorúan így szólt.
- Jaj, nagyon rossz nap lesz holnap is, mert úgysem fogok egyetlen gólt sem rúgni. 
Tanácstalan voltam. Így tényleg nem fog. Az idén még nem rúgott egyszer sem, és egyre mélyebbre ássa magát efölötti bánatában.
- Tudod mit, Sanyi... imádkozzunk, hogy rúgjál gólt.
- Jó .... de akkor már kérjük azt, hogy... kettőt rúgjak. Vagy nem, inkább tízet!
- Nem Sanyi, nem lehet túl sokat kérni. Csak egyet kérjünk, jó?
- Na jó.
Így aztán, kértük Istent, hogy Sanyi a másnapi meccsen rúgjon egy gólt. Sanyi meg megígérte, hogy nagyokat fog a labdába rúgni, és nagyon bátran rá fog menni a labdára, akárkinél van, nem vár arra a távolban, hogy nekirúgják. Ezt határozottan kértem, hogy ígérje meg.
Másnap este kérdem Sanyit, hogy hogy ment a foci. Szégyenlősen mosolyogva mondta:
- Rúgtam egy gólt.

Epilógusként még annyit hozzáteszek, hogy a következő alkalommal is rúgott. Azután nem.
- Biztos azért nem, mert kettőt kértem.
Viszont most meg Lóránt nem rúg gólt. De őt (egyelőre legalábbis) nem viseli meg annyira.
Jancsika is imád pocizni. Vele egy élmény játszani, Tibi papát is megdícsérte, hogy nagyon ügyesen pocizol, illetve rendszeresen ő nyer, a másik meg győz.

Jancsika nagykisfiú

Oviba jár, alma a jele. Ez ellen eleinte tiltakozott, és mondta, hogy neki vitorláshajó a jele, vagy vonat. Az igazi szívszerelme a vonat, de hát olyat nem lehetett választani, így hát maradt az alma. Duzzogva, de elfogadta, hogy almakaka a jele.
A beszokás egészen különösen ment illetve megy még most is. Első nap végig ott voltam vele, második nap reggel is, de az udvaron elbúcsúztunk, és átadtam az óvónéninek. Muszáj volt kézbe adni, mert nagyon sírt. (Ne menjek el, jön ő is velem.) Jancsikával egyébként nagyon sok mindent meg lehet beszélni, ha hagyunk rá időt, hát ez most nem tartozott ezek közé. Ha viszont valamit nem fogad el, akkor vígasztalhatatlanul sír. Most is hasonló történt, de annyira nem volt vígasztalhatatlan, mert amikor kijött Lóránték csoportja, azonnal odament Lorcsihoz, és onnantól kezdve megnyugodott.
Harmadik nap már nem sírt elbúcsúzáskor, de azért nagyon megrendült. Úgy tudtam otthagyni, hogy leültünk a padra, szembe az ajtóval, és azt mondogatta magában, hogy megvárja Lórántot. Egész jól telt így az udvar, baj csak akkor történt, mikor a csoport elindult visszafelé ebédelni. Jancsikának meg azt mondtam, hogy az udvaron fogunk találkozni, mert az anyukák oda jönnek vissza. Igen ám, csak az egyik szülő késett, nekünk meg be kellett volna várni egymást, ezért 5 perccel később jöttünk meg. Arra érkeztem meg, hogy Jancsika mostmáraztán tényleg vígasztalhatatlanul, kétségbeesetten üvölti, hogy ő nem áll be a sorba, itt várja meg anyát. Drága kis csillag.
Reggelente hosszas búcsúzkodás, puszi, integetés után magától bemegy, néha már mosolyog is. Mikor apa viszi, nincs ez a ceremónia, gyorsabban elválik.
Egy hónap után elkezdtük az ottalvást. Hétfő és szerda délután foci van a nagyoknak, ezért ott kell aludniuk, ilyenkor Jancsika is ott alszik. Ez nem segítette Jancsika beszokását, dehát egyrészt nem nagyon lehet emgoldani, hogy ő hazajön, lefekszik, utána visszamenni a nagyokért... Másrészt meg nem árt, ha ebbe is beletanul, mert néha adódik olyan helyzet, hogy ott kell aludni, és akkor ne legyen váratlan. Heti kettőt talán kibír, bár mostanra (nov közepe) gondolkodóba estem, hogy csak egyszer aludjon ott, a másik napon meg megpróbáljuk az ide-oda mászkálást.
Megszerette az idősebbik óvónénit, és noha korábban a fiatallal is jól elvolt, most már csak az E néni jó neki. Ha ő van ott reggel, egész könnyen bemegy, ha a fiatal, akkor nem. Pedig ő is egy tündéri aranyos ölelgetős-szeretgetős tyúkanyó. Nagyon nagy szerencsénk van az óvónénikkel.

Szóval, ovis lett a legkisebb is. Érdekes, hogy nagyon gyorsan betanult az óvodás létbe. Szinte egyik-napról a másikra egyedül pisil - pedig nagy neki még a gyerek-WC is, valósággal fel kell rá másznia -, fogat most, öltözik (!), cipőt felvesz, sőt még a fenekét is magabiztosan kitörli, de azért olyankor rohanok, nehogy lekéssem, és én is kitörlöm, rendesen. Itthon már énekelgeti is az ott tanult dalocskákat, illetve töredékeket belőle. Reggel megpakolja a hátizsákját (hátizsám) kisautókkal, és viszi az oviba. Én már nagyfiú vagyok, óvodába járok.

Egyébként tündéri aranyos, kedves, szeretgetős kisfiú. Elalváskor fogom a kezét, aztán éjjel valamikor átjön, és odabújik mellém. Mostanában kezd agresszív és akaratos lenni, testvéreitől simán elveszi a játékokat, és állítja, hogy ő építette azt a legoversenyautót, amin Sanyi fél órája dolgozik. Jancsi nem fogadja el, hogy nincs igaza, inkább üvölt hosszú perceken keresztül, amíg mégis valami el nem tereli a figyelmét.
A vonatozás a mindene. Játékvonattal, legovonattal, igazi vonattal, vagy úgy, hogy ő maga a vonat. Vonatos mesekönyv, mondóka. Vonat a vonatodikon.

Focikupa

Gyermekeim focira járnak az oviban. Mindkettő szereti, és Lóránt büszkén emlegeti az utóbbi időben, hogy sikerült gólt rúgnia. Egy kis tornateremben vannak, kicsi kapukkal, ahová 2-3 kapust is beállít néha az edző (sok a gyerek), így aztán nem tudom, hogy tulajdonképpen könnyű-e gólt rúgni, vagy nehéz. Maróton néha focizok velük, és azt látom, inkább nehéz, mert ott az üres kapura is gyakran nem megy be. Dehát mégcsak óvodások.... Azt mindenesetre nem hittem el, hogy F kisfiú egy alkalommal 10 gólt is berúg, noha gyermekeim váltig bizonygatták, hogy de tényleg.
Október végén focikupát rendeztek óvodásoknak, ahová idén először mi is nagy bátran bejelentkeztünk. Egy hétvégi napon, füves pályán tartottak edzést 6 fős csapatoknak. Több állomás volt, mindenhol valami más feladat (jó nehezek ilyen kis gyerekeknek), és minden második állomáson meccset lehetett játszani.

Nagyon megrendítő élmény volt ezt nekem végignézni. Kiderült, hogy az én gyerekeim nem azért nem olyan ügyesek a fociban, mert még csak ovisok, hanem azért, mert nem olyan ügyesek a fociban! Még ilyet!!!!
És tényleg van egy hihetetlenül tehetséges F kisfiú, aki egy 10 perces meccsen akár 10 gólt is berúg. Persze, nem hozzá kell viszonyítani. Meg aztán, talán túlélem, ha nem lesznek focisták a gyerekeim.
A lényeg az, hogy élvezzék a játékot. Ezt a napot nézve, nem voltam benne biztos, hogy élvezik. A feladatok tényleg nehezek voltak, a többieknek sem ment valami jól. Bár a féloldalas lépegetésben Sanyi ügyesebb volt mindenkinél, de ezeket a feladatos állomásokat utálták, és kudarcként élték meg. Sanyi mondta is, hogy ilyenre nem jön többet.
A focizós részt meg nekem volt nehéz nézni. Volt 2-3 vagány kisfiú, akik végig uralták a labdát, vezették, elrúgták, stb, a többiek (köztük az én kis focistáim) meg csak rohangáltak utánuk. Itt még nem passzol senki, mindenki arra törekszik, hogy egyedül gólt rúgjon. Így aztán, gyermekeim nem nagyon kerültek helyzetbe. (Sanyi egyszer igen, de úgy megdöbbent, hogy ahelyett, hogy berúgta volna a kapuba, inkább megvárta, hogy utolérjék a farkasok, és véget vessenek az ő kitett helyzetének.) Nem is rúgtak egyetlen gólt sem, és az ő kis lelküknek csak ez számít.
Pontosabban Lóránt abban a hitben él, hogy rúgott egy gólt, úgyhogy ő valamivel boldogabban jött el. Az történt ugyanis, hogy a pörgős játék érdekében nem kellett a messzire elszaladt labda után menni, hanem mindig bedobtak egy újat. Egyik alkalommal ez valahogy elkerülte Lorcsi figyelmét, és a visszahozott, de már nem érvényes labdát berúgta az üres kapuba. A többiek már az új labdával fociztak a pálya másik felén, az én kis drágám meg a régivel. De olyan látványos volt az öröm és büszkeség, ahogy szétterült az arcán, hogy a szülők csak nevettek és tapsoltak neki, különösen én.

Gombaszerencse

Végre mi is eljutottunk gombászni. Eleinte nem volt szerencsénk, hébe-hóba találtunk egy-egy vargányát, tinórut, de nem a legjobb fajtákból. Ahogy kezdett ránk esteledni, visszamentünk a kocsihoz, és végső erőnkből még megnéztük a kocsi mögötti sötét hegyoldalt, mert Sanyi nagyon erősködött, hogy ott lesznek gombák. És tényleg!
Egy kis területen ugyan, de szinte kaszálni lehetett az érdestönkű tinórut. Kb 5 kilót szedtünk, a gyerekek valósággal extázisba estek, úgy kapkodták fel a gombákat. Itthon Lorcsi boldogan fényképezkedett velük, külön-külön az egyes gombafajtákkal (mert azért volt egy kevés másféle is, és szétválogattuk). Sanyi nem volt hajlandó odaállni a képhez, csak annyit mondott, hogy "a seggemet lefényképezheted". Kértem Lórántot, hogy legyen mosolygós kép is, szívesen vállalta, "csak azt nem tudom, hogy kell mosolyogni".

Ipófolyó

Első közös (gyerekes) vízitúránkat az Ipolyon terveztük lebonyolítani. Nem egészen úgy sikerült, mint ahogy egy felnőtt elképzeli a "felejthetetlen, élményekben gazdag" túrázást, de a két nagyobb gyereknek az volt. Legalábbis abból ítélve, ahogy egy héttel később Marika mamának előadták a történteket.
Lóránt régóta be van zsongva, hogy sátrazni szeretne, ezért most nagyon izgatottan várta a túrázást, ahol nem csak sátrazni, de halászni is rengeteget fogunk (ez a másik szenvedélye). Sanyi előre megmondta, hogy neki ehhez nincs kedve, mert ő csak a "magam házába szeretek lenni", de ahogy meglátta a vizet, mosolyogva mondta, hogy mégiscsak van kedve. Jancsika meg buzgón mondogatta, hogy itt az Ipófolyó.

Itt vagyunk az indulás pillanatában tele reményekkel, és bizalommal (bár Sanyi figyelmeztetett minket, hogy aki vízitúrára megy, az az életét kockáztatja):

A fénykép elkészítése után (egy kedves Szomszédunknak köszönjük, aki levitt minket az indulási helyre) elkezdődtek a problémák. Lóránt a hosszas kocsiút után azonnal halászni szeretett volna, Sanyi szomjas volt, de nem tejre, én meg szerettem volna bekenni a gyerekeket napkrémmel, ami a hordó mélyén volt, András meg indulni szeretett volna. Azt hiszem, Jancsika volt a legerősebb láncszem.
A túra első része így civakodásban és hatalmi pozíciókért való küzdelemben telt, mígnem végül egy alkalmas helyen megálltunk, és mindenki megkaphatta a magáét. Lóránt halászott, Sanyi (miután ivott) nyári vargányát szedett, amiből másnap reggeli készült, Jancsika meg apával barátkozott (megsimagítlak). 

Innentől kezdve már csak az okozott nehézséget, hogy a nagyobb gyerekek nyugton üljenek / evezzenek a hajóban, de ettől eltekintve jól éreztük magunkat. Kezdtük észrevenni az Ipoly természeti értékeit, elsőnek egy jégmadarat. Sok jégmadarat láttunk a két nap alatt, és nagy szerencsénkre az egyik olyan bátor volt, hogy nem szállt fel az ágról akkor sem, mikor hajónk kb 3 méterre elúszott előtte. A szitakötők szinte beborítottak minket, és volt egy-két daru és sikló is! Egy olyan siklót is láttunk, ami éppen elkapott egy halat, és vitte magával a partra. Különösen szép volt egy nagyon keskeny mellékágban hajózni (itt is volt jégmadár), ahol összeborultak felettünk a fák, és apa a hajóból tudott gombászni.
Nehézség volt még az első nap, hogy egy zsilip állta utunkat, és át kellett cipelnünk a hajót és a cuccokat. (Nehéz hajónk van, alíg bírom, többször is le kellett tenni.) Továbbá az is, hogy első éjszaka kiderült, hogy két évvel ezelőtt az idegőrlő horvátországi nyaralásunk alkalmával nem pakoltuk össze rendesen a sátrat, és a sátorrudak kimaradtak a csomagból. Ott álltunk sötétedés előtt (szerencsére előtte, mert ha nincsenek a gyerekek, biztos sötétben keresünk sátorhelyet) a világ legromantikusabb helyén, izgatottságukban ordítozó gyerekekkel, sátorrudak nélkül. Így aztán megintcsak kedves Szomszédtól kértünk segítséget, aki újból beült a kocsiba és a következő zsilipnél tudtunk vele találkozni. Hozott két kis sátrat, rudakkal együtt. A romantikus sátorverést megelőzte tehát még egy kis zsilipes hurcolkodás, majd még éppen sötétedés előtt sikerült felhúzni  a sátrakat. Lorcsikám majd szétpukkadt az izgalomtól. Első éjszakánk viszonylag jól telt, csak a zsilipnél lezúduló víz állandó zubogása zavart.

Második nap csodaszép volt egészen estig, akkor ugyanis Jancsi rosszul lett, és azzal vége is lett a túrának. De ez a nap sokmindenért kárpótól. Sajnos nem tudok képeket mutatni, mert ebédkor végérvényesen elromlott a fényképező. Majdnem végig jó időnk volt, jégmadarak röpködtek körülöttünk, vízparti virágok nyíltak és illatoztak intenzíven, András még méheket is látott gyűjteni, a keskeny folyó ide-oda kanyargott .... és a hihetetlen csönd, ami körülvett minket. Megálltunk egy varázslatos helyen ebédet főzni, itt Lóránt fogott egy békát is, majd egy sekélyebb részen fürödtünk. Még akkor is mindenki (többnyire) jókedvű volt, mikor elkapott minket egy zápor, és esőben eveztünk.
Aztán Jancsika rosszul lett, kihányta az ebédet, fél óra múlva a vizet is kihányta. Megpróbáltuk megint kedves Szomszédot odarendelni, de már nem volt olyan állapotban, hogy biztonsággal beüljön a kocsiba, így a mentés másnap reggelre maradt. Sátrat vertünk, Jancsi elaludt, belázasodott, Lóránt zokogott, hogy miért kell hazamenni, és félt, hogy Jancsika behány a sátorba, az ő sátrába, Sanyi szomorú volt, hogy miért nem megyünk rögtön haza, de végül csak elaludtunk. Aztán éjjel jött a vihar, dörgés, villámlás, zuhogó eső, ami reggelig kitartott. Másnap reggel, mikor megérkeztek Szomszédék a kocsival, András bemutathatta a vezetési tréningen szerzett tapasztalatait, és biztonsággal felhajtott a sártól csúszó töltésre, és végül hazajöttünk. Jancsikától szép sorban mindannyian elkaptuk a vírust különböző formákban, így a gyerekek kihagyták a betervezett táborokat, és még egy héttel a túra után is elmaradt az úszás.
Mindettől függetlenül nagy élmény volt, Lórántak különösen, én meg a jégmadarak miatt vagyok hálás.

Nyár

Nagyöböl

Van a közelünkben a Dunának egy csendes öble, ahol roncs, de még működőképes hajókat tárolnak. Tavaly eladtak egyet, de hogy mi egyéb célja lehet az egésznek, azt nem tudom. Össze van kötve néhány ósdi uszály, lakóhajó, ismeretlen típusú vasborzalom. Lakik a hajókon egy-két ember, talán felügyelnek. Mindez nagyon romantikusan hangzik, és a gyerekek el is vannak varázsolva tőle, de sajnos a víz és a part rettenetesen szennyezett. Az a néhány ember ugyanis a Dunát használja fürdőszobának, a parton meg szanaszéz hever az utóbbi 20 év ipari szemete. Csak papucsban ajánlott sétálni, mert rozsdás vasdarabok, alkatrészek bárhol előbukkanhatnak.
A víz élővilága azonban  - tekintettel a dús khm... szennyezésre - igen gazdag, igazi horgászparadicsom. Rengeteg béka és kishal él partközelben, emiatt gyermekeim szentélyként tisztelik a helyet. Lóránt imád békát fogni, mikor először sikerült neki úgy, hogy nem ugrott ki a kezéből, úgy üvöltött örömében, mint egy focista, mikor gólt rúg. "Megfogtaaaaam!!". De megfogta a kishalat és a vízisiklót is. Sanyi még rákot is talált.

Egy alkalommal a parton sétáltunk, próbáltunk valami tisztább helyet keresni. Apa meglátott egy még becsomagolt alkatrészt (valami hajócsavar, vagy mi) a földön, és méltatlankodva csóválta a fejét, hogy hogy képesek ezeket egyszerűen csak kiszórni a partra. Lóránt felkapta a saras, zsíros, kakás, rozsdás ...  undorító zacskót.
-Lóránt, dobd el azt a szemetet!!!!!
Lóránt kedvesen mosolyogva magyarázza nekem, a hozzá nem értő hülyének:
-De anya, ez nem szemét. Ez egy vadiúj alkatrész.

Húsvét

Lóránt kezében a cipő, amit megrágott a nyuszi. Lóránt ezek után nem volt hajlandó fölvenni, csak hosszú-hosszú rábeszélés és új ideológiák gyártása után... A nyuszit mindhárman imádták, még én is.

Újévi koncert

Reggel a tévében néztük az újévi koncertet. Gyerekek odabújtak apához és együtt hallgatták, apa mesélt nekik a hangszerekről, majd egy idő után kiment a konyhába főzni. Beszélgetünk a konyhában, mondom neki, hogy milyen jó, hogy a gyerekek érdeklődéssel nézik a koncertet a tévében, hátha megszeretik a zenét és a zenélést.
Nagy egyetértésben el voltunk ragadtatva, hogy milyen jó szülők vagyunk, gyermekeink zenei neveléséről ilyeténképpen is gondoskodunk. Majd bemegyek a szobába, hogy gyönyörködjem bennük, és ezt látom: