Ami kimaradt...

Sanyi
Elsőszülött nagyfiunk okos óvodás. Tudja, hogy mit szabad és mit nem. Otthon is pedánsan betolja a kisszékét evés után a gyerekasztalhoz. Apát nemegyszer helyretette, mikor csúnya beszédet hallott. Lórántnak is megmondja, mit hogyan kellene játszani. Sőt, a játékoknak is megmondja a magáét: Mit képzelsz, te kampó? És nekem is megmondja, hogy:
-Amikol én leszek anyuka azt fogom mondani, hogy a csoki az ebéd! De igen!

Nagyon szeret legózni. Leginkább tűzoltóautót épít (ez tkp egy fal), meg hajót (ez is). És néha tornyot. Egyszer hívtam valahová játék közben, és nem akart jönni.
-Játszani akalok, az a dolgom! Dolgozni akalok!
Még pisilni sem akar kimenni, ha egyszer játszik. Ott szűköl a legó mellett, és ilyeneket hallok:
-Pisi, mél akalsz kijönniiiii?

Nagyon szeretnek szívószállal inni, és persze buborékolni, fröcskölni, rosszalkodni. A buborékolást nem szeretem, mindig mondom is, hogy ezt nem szabad, de Sanyi nem zavartatja magát, büszkén kérdezi: Hallod a szívószál motorját?

Beverte a könyökét: Mindig fáj a kezem térde!

Sanyi továbbra is édesszájú. Egyelőre nem érzem az óvodának azt a közismert pozitív hatását, hogy a gyerekek elkezdenek enni. (Na, majd ha ott is alszik.) Egyik este Sanyi jön ki a konyhából nagy trappolással. Látom, hogy valamit eldugott a háta mögött (egy csokis müzlis szeletet). Megáll előttem, és azt mondja az én kis okostojásom:
-Utána nagyon alaposan fogat mosunk, úgyhogy nem baj!

Lóránt:
Ha nem adok rá pelenkát, akkor már szól, hogy pisilni vagy kakilni kell. Egy különleges alkalommal sikerült is a bilibe teremteni egy nagy adagot. Lóránt föláll, előrehajol, kéri, hogy töröljem ki a popsiját (ezt egyébként pisilés után is kéri :)), majd belenéz a bilibe, és azt mondja:
-Nagyon szépet kakiltam. Olyat, mint a Sanyi.

Lóránt ugyan mindent mond már, de vannak, amiket összekever, illetve konzekvensen rosszul mond. Például a mandarin az malgalin, a naptárra azt mondja, hogy kaptár, a pinty sokszor inkább ponty, a tenyér-t meg nem értette, azt hitte a kenyérre gondolok. A sütőtök az csütöltök, a rakéta inkább keléta, a zászló pedig lászló. Nagyon szeretem, mikor ebédnél bizonygatja nekem, hogy nem fog mellémenni a kaja, mert hajolfölülök! (fölé hajolok).
Vannak olyan szavak is, amikről nem tudom mit jelentenek, ki találta ki őket, de nálunk már meghonosodtak. Sanyi és Lóránt szeret pl úgy körberohangálni, hogy azt ordítják sajátos dallammal: fett-lab-dá-ba! Evés közben pedig gyakran kell azt énekelni, hogy Tolnatávió!
A csalánka pedig az a bármi, ami a ruhába kerül és szúrja Lóránt bőrét. Nyáron a telken sok kis magocska ragadt a ruháinkhoz, ezeket nevezte Lorcsi csalánkának..
Öcsi is küzd már a ragozással és a múlt idővel: csillog-villogt, eszett, nem fusok. (Ez a válasz a ne fussál-ra.)

A két nagyobb gyerek kedvenc szórakozása, hogy Sanyi úgy csinál, mint egy mentőautó. Lóránt magára veszi a dolgot, tudniillik, hogy érte jön a mentőautó, és elkezd visítani, hogy ő nem beteg. Sanyi persze hajthatatlan, és ezekből olyan szép ordítások tudnak kerekedni...
Lóránt: Mél jön a mentőautó?
Sanyi: Mel fáj a pocakod.
Lóránt: NEEEM!! Csak simogatni lehet!

Lorcsi szeret nekem segíteni főzni és teregetni. Porszívózni, és majdnem mindent csinálni... Egyszer nagyon nyűgös, kezelhetetlen, gondoltam elterelem egy kicsit a figyelmét. Megkérdeztem, segít e nekem teregetni.
-Nem, nem.. sajnos nem... nagyon gyenge vagyok.

Lorcsi már tud estimesélni is. Kinyitotta kedvenc teherautós könyvét az ölében, ide-oda lapozgatott benne, és mesélt:
-Egyszel hol nem volt egy .....katonai jálmű....meg ilyen is volt..... meg ez is volt... és fagyiskocsi is volt... fuss el véle, minden jó ha vége... elmeséltem... Aludjunk!

Lóránt keze ökölbe szorítva:
-Eldugtam a születésnapomat... majd kiteszem az asztalra... hogy mindig megtaláljam.

Jancsika:


Jancsika 2.5 hónapos, 7.5 kiló és 62 centi. Sokat mosolyog, néha gügyög is, és igényli, hogy foglalkozzunk vele. Hason nem szeret sokáig lenni. Egy ideig szépen tartja a fejét, aztán elkezd sírni. Nyugodt baba, éjjel jól alszik. Általában háromszor kel szopizni, de ebből csak az első kettő iagzi szopizás. Harmadiknál már nem éhes annyira, vagy nagyon hamar visszaalszik, vagy egyáltalán nem alszik vissza, hanem nézeget és cumizik, mindenesetre hagy minket aludni.

Nagyon jól tűri Sanyi szeretgetéseit, sokszor még kacag is, ami Sanyit intenzívebb szeretgetésre buzdítja. Ennek néha sírás a vége. Mikor Sanyit kérdőre vonom, hogy mit csinált (szájába teszi a kezét, a nyakát fogdossa), akkor nagyon találékonyan azt mondja, azért sír Jancsika, mert a cumiját kéri. Be is teszi a szájába a cumit, és erőszakkal ott tartja szegénykének... Szóval nagyon aranyosak.

Három királyok

Készült egy videófelvétel arról, hogy a két nagyobbik gyermek körbe-körbe rohangál és karácsonyi dalokat "énekelnek", különböző "hangszerkísérettel". No de mire én azt letöltöm és feltöltöm... inkább beraktam ezt a képet.

Apa hozott egy hatalmas pontyot a piacról. Betettük a fürdőkádba, és jól megbeszéltük a gyerekekkel a témát. Lóránt simogatni akarta, és azonnal megenni, Sanyi mondta, hogy neki a hal a barátja. Meg azt is, hogy a pocakában vannak a kishalak. Mondtak még sok mindent, már nem nagyon emlékszem, de erről is készült felvétel.
Este apa áttette a halat Jancsi fürdőkádjába, hogy a gyerekek tudjanak fürdeni. Ez a kiskád nagyon kicsi volt szegénynek, alig bírt megfordulni, és amikor sikerült, jó adag vizet kifröcskölt. Én kintről hallottam a hangot, rohantam be, mert azt hittem felborították a gyerekek az egészet. Ott állt Lóránt a kiskádnál és azt mondta a halnak:
-Neszabad föcskölni! Meg ne lássam többet!
Sanyi hozzátette:
-Anya, pofonozzad meg!
A halfeldolgozást jobb lett volna zártkörűen végezni. Igyekeztem ugyan őket elterelni onnak, de nagyon kíváncsiak voltak, és végül mégis bekukucskáltak. Lórántot nem viselte meg, de Sanyit sokkolta a látvány. Aznap lefekvéskor sokat beszéltünk a halról...

Szenteste 7 óra körül jöttek meg a nagyobb gyerekek Klári nagyival. Sanyit Klári nagyi már felvilágosította, és úgy lépett be, hogy megnézi a Jézust. Illetve megszeletgeti a Jézuskát, hol van a Jézus?
Mondtuk neki, hogy most nem szabad bemenni a nagyszobába, mert ott van az angyalka, és éppen odateszi az ajándékokat a fa alá. Majd ha csönget, akkor be lehet menni. Egy ideig lenyugodtak, Sanyi hallgatózott, aztán egyszercsak megszólalt a rizsfőző csengője, és Sanyi kiabálni kezdett, hogy menjünk be.
Apa felgyorsult odabent, majd csengetett, bementünk. Sanyi kicsit megszeppent, kérdezte hol az angyal. Lóránt meglátta a fát, és azt mondta:
-Ja, nektek is van ilyen?

Ennyi volt az áhítat, innentől kezdve Sanyi kereste a markolóját (Hol vannak a játékok????), Lóránt meg le akarta szedni a díszeket a fáról.
Elénekeltük a dalainkat, meg Sanyi a Tegnap harangoztak-ot, de Lóránt egyre nyűgösebb volt, már csak a kezemben tudott meglenni, végül belázasodott. Nagy nehezen belecsurgattuk a szájába a lázcsillapító szirupot, amit utál, miközben Sanyi könyörgött, hogy adjunk neki is. Még köhögött is egy kicsit a kedvünkért, hogy lássuk milyen beteg.
Lóránt hamar jobban lett, és a halászléből már jóízűen evett.

Ami engem illet, már sokadik éve, hogy rájövök, az adventi időszakot jobban szeretem, mint magát a karácsonyt. Adevnti koszorú, karácsonyi zenék, a menühöz keresek finom recepteket. Idén jó sok mézeskalácsot sütöttem, már hetekkel előre, és végül készítettem egy csendéletet, de ezt még gyakorolni kell. (Illetve, asszem jövőre kihagyom, mert reménytelen, hogy szépen sikerüljön.)
Hallgatjuk a karácsonyi dalokat, Sanyi már egész sokat tud belőle. A kedvence (tavaly óta folyamatosan!) a mennyből az angyal. Ha ez jön a CD-n, Sanyi mindenkit leint:
-Most maradj egy kicsit csöndbe! Nem hallom a zenét!

Az éneklő ruha

Nagyon vártam már az óvodai karácsonyi ünnepséget, ahol majd Sanyi énekli a kiscsoporttal a Tegnap halangoztak-ot. Bizonyára mondta az óvónéni, hogy hangosan kell énekelni, mert Sanyi úgy üvölti itthon, hogy a dallam teljesen elvész.
Sajnos nem így történt. Az utolsó héten hétfőn volt a főpróba a templomban. Ez fontos lett volna Sanyinak, hogy szokja a helyszínt. Ehelyett hétfő reggel meztelenül ugrál az ágyon, és azzal fogad, hogy "Nem megyek óvodába, mel összefostam magam!". Apa meg a szőnyeget sikálja.
Én is nyavalyogtam a hétvégén, hogy rossz a gyomrom, bevallom rá is tettem egy kicsit. Nem kellett volna, mert apa most már meg volt győződve, hogy egy borzalmas vírust kaptunk el.
Sanyi lemaradt a főpróbáról.

Két nap múlva Lórántot föl kellett kelteni délutáni alvásából, Sanyit pedig felöltöztettem egy szép fehér ingbe. Elindultunk a templomba az ünnepségre. Lóránt nem akart jönni, próbáltam azzal csalogatni, hogy motorozhat. Sanyi már a lépcsőházban visított, hogy Lórántra adjam fel a kesztyűt, mert megfázik a keze. (Nem volt hideg, így nem adtam fel a kesztyűt.) Aztán meg azért visított, hogy ő is szeretne motorozni, de sajnos csak egy motor volt itthon. Így aztán mindkét ügyben visított, ekkor már sejtettem, hogy nincs olyan idegállapotban, hogy templomban énekeljen.
Valahogy mégis lenyugodott, megérkeztünk. Életében először belépett a templomba. Tömve volt szülőkkel, gyerekekkel, az ilyen nyüzsgést Sanyi egyébként sem szereti. Késtünk is egy kicsit. Én is ideges voltam.
Így aztán Sanyi végig fogta a kezem, ott ültem az óvodások mellett én is, hogy nyugodt legyen. Egy kicsit a perifériára kerültünk, meg néha elénk állt egy dadus...szóval a felvételeken nem hiszem, hogy látszódunk. De amikor felálltak a kicsik és énekeltek, hallottam, hogy Sanyi is énekel, és nagyon büszke voltam rá.

Valahol a tömegben hátul ültek apa és a nagymamák. Marika mama mesélte, hogy Lóránt nem volt hajlandó még nézni sem, hátat fordított az oltárnak, és valószínű mélyen együttérzett Sanyival, akinek föl kellett vennie az éneklő ruháját. Lóránt egy-két napig még tiltakozott öltözködésnél, hogy nem vesz éneklő ruhát.

A szeretetvendégségben is nagyon visszafogottak voltak, mindig megkérdezték, hogy vehetnek-e a sütiből, ihatnak-e...


Kicsit tudtam beszélni a "délutános nénivel", kérdeztem, hogy viseli Sanyi az óvodát. Már előre elkezdtem mosolyogni, mert biztos voltam benne, hogy agyon fogja dícsérni az én kisfiamat. De nem ezzel kezdte. Sanyi még nem oldódott fel egészen, és nagyon igyekszik megfelelni a szabályoknak. De nagyon mosolygós, és nagyon szépen énekel, ezt ők is észrevették.

Lóránt és a színek

Lóránt nincs tisztában a színekkel. Olyan szinten keveri, hogy tojásevés közben már hallottam, hogy a tojásnak a pilosa, de azt is, hogy a tojásnak a kéke. Már kezdtem komolyan utánanézni a színvakságnak, hiszen Sanyi egyik első szava volt a píp (piros), amit jól is használt. Nem nyugtatott meg, hogy azt olvastam, óvodás koruk végéig keverik a színeket, hiszen Lorcsi nem keveri, hanem halványkéklilapilos gőze sincs.

Az utóbbi időben ezért olyanokat kérdezek tőle mesélés közben, hogy milyen színű ez meg az, illetve, hogy melyik a piros autó, stb. Nem megy. A színektől teljesen függetlenek a válaszai.
Egy időben minden piros volt, az ég is. Mostanában már minden piroskék. (Biztos, ami biztos alapon, gondolom.)
Egy kicsit túlzásba vittem a faggatást, mikor a markolós könyv fölött kifakadt:
-Nem tudom, melyik a piros markoló, nem tudom melyik a kék markoló, nem tudom melyik a sárga markoló!!!!
Megsajnáltam, és nem kérdeztem többet napokig. A minap Lóránt nagyon szeretett volna a karácsonyi mozdonnyal játszani, amit én már nem akartam karácsonyig elővenni, és eddig sikeresen ellenálltam minden könyörgésnek. Egészen mostanáig, Lóránt ugyanis így könyörgött:
-Nagyon szívesen szeretném megnézni a karácsonyos mozdonyt! ...csak megnézem! Nagyon jókisfiú leszek, csak megnézem!!!..... megmondom milyen színű!

A színek hasonló misztikum nála, mint a számok. Így számolt egyszer:
-Hatvankettő... hatvanpilos...

Két keserves hét után sikeresnek bizonyult az a módszer, hogy addig nincs mesenézés, amíg el nem pakolják az összes játékot. Lóránt már nem fenyegetőzik, hogy mi mindent fog széttörni, kiönteni, és hogy mennyire meg fog engem verni. Elpakol. Odáig vagyok.
Mostanában megint egyre gyakrabban szeretetgombóc. Osztogatja a puszikat, csókokat.
Ma odaült Jancsikához (egyébként nem sokat foglalkozik vele), és egy újságot nézegetett, amit Jancsika lábán terített szét. Öcsi persze rugdalózik, és összegyűrte Lóránt újságját. (És tartja a fejét, néha már gügyög, mosolyog, nevetgél.)
- Jaccsika, neszabad lugdalózni.. meg ne lássam mégegyszer!

Játszanak...

Hétvégén hidat építettek a gyerekek. Sanyi úgy játszott, hogy a híd mindig ledőlt, ez Lórántnak nem tetszett, és könyörögve kérte, hogy ne dőljön le a híd. De Sanyi hajthatatlan maradt. Végül Lorcsi odajött hozzám, és sírva kérdezte:
- Miért dől le mindig a híd?
- Azért, hogy utána újra felépítse.
Figyeljük meg, hogy már ebben is milyen mély filozófia van. Sanyi ezt hallva, megadta a maga válaszát Lórántnak:
- Azért, mert úgy telemtették!

Ma délután egész jól eljátszogattak a gyerekek. Először legóztak. Egyszercsak sírás, majd Sanyi odaszalad hozzám:
- Nem engedte a Lólátt, hogy nagyon szépet építsek neked!
- Miért nem? Hát építs másik kockából.
Sanyi visszarohan, majd hallom ahogy Lórántnak lefordítja az üzenetem:

- Lólátt nagyon hülye vagy.

(Ez azért is érdekes, mert még nem hallottam, hogy Sanyi ilyeneket mondott volna. Ma mondta az oviban Dávidnak minden ok nélkül, hogy buta Dávid, és már ezt sem értettem, hogy miért... No de amit erre mondott Lólátt, azt már inkább le sem írom, de szóban elmondom, mert aranyos. Lóránt csak azért mondta, mert megtanulta, hogy az csúnya, és nem szabad.)

Végül pedig azt játszották a gyerekek, hogy Sanyi egy bottal halakat fogott Lolcsinak, és megetette. (Aztán fordítva.) Ehhez persze létrára kellett mászni, és a falat ütögetni a bottal, mert ott voltak a halak. (Ja, nem a kádban. Hál' Istennek Sanyi elhagyta a hülyeségeit, már csak a WC-re kell vele együtt menni, de azt se mindig.)
Először Sanyi mászott fel. (De ÉN mászok fel, melt ... én vagyok a legszebb!) Nem szeretem, ha botoznak, különösen nem a lakásban, ezért mikor Lóránt elővett a kamrából egy 2m hosszút (fogalmam sincs, hogy került oda), elvettem tőle. Persze visított:

Jó kisfiú leszek!.. nem fogok vele hadonászni... szívesen nem fogok vele hadonászni!

majd később: Én vagyok a holgászbot-bácsi!

Vilgácsot rendelek, Mikulás!

Kedves Mikulás!

Kedves Tőled, hogy ma meglátogattad a gyerekeket az óvodában. Sanyi kapott is egy csomagot, tele édességgel. Nehéz volt így hazajönni, mert Lóránt folyamatosan nyafogott, hogy bontsuk ki, Sanyi meg valamiért azt mondta ezerszer, hogy a mogyorót is el kell osztani, és hogy ő is kapjon a mogyoróból. Nem szoktunk enni, nem tudtam, hogy így szereti.
Na de valahogy csak megérkeztünk. Lórántba egy fél tányér levest sikerült belediktálni, aztán nem volt mit tenni, ki kellett bontani a csomagodat. Sanyi rávetette magát a mogyoróra, leharapta az egyik felét, és héjastul elkezdte enni! Azt mondta, az óvodában is így ették, hát ez nem biztos, mindenesetre megmutattam, hogyan kell.
Aztán jöttek a csokik. Tündériek voltak, ahogy mindent elfeleztek, meg közbenjárásomra félretettek apának is anyának is, amit aztán visszaköveteltek, merthogy felnőttekhez nem jön a Mikulás, ha nem tudnám. Szóval, csokit ebédeltek. A gumicukorból már tényleg csak egyet engedtem.
Minek ennyi édesség? És hol a virgács? Jó, elhiszem, hogy az óvodában jó szokott lenni.

Egyébként Sanyi tényleg szokott jó is lenni. Néha odaáig vagyok, mikor a délutáni alvásnál nem tiltakozik, hanem közli velem, hogy maradjak már csöndben, meg Lólátt is, mert ő nem tud aludni. (Pedig Lóránt éppen elalváshoz mesélt: Lemegy a nap... lemegy a lámpa...)
És szépen tud pakolni is. Újabban addig nincs mesenézés, és nem veszek le új játékot, míg el nem pakolnak. Lóránt erre nem képes. Nem tudom, hogy még nem elég érett agyilag, vagy tényleg ilyen tróger? Lefekszik a fotelba, és mondja, hogy ő most pihen egy kicsit. Megvárja, míg leveszem (az eldugott játékok közül) a piros vonatot. Mondom, jó, pihenjél, de addig nem veszem le, míg nincs elpakolva. Erre szól Sanyinak: Sanyi pakolj el!
Volt már olyan is, hogy valamiért muszáj lett volna Öcsinek pakolni, és mondtam neki, hogy ha nem pakolsz el nagyon nagyon kikapsz. Öcsi nem reagált sehogy. Sanyi néha nem viseli, ha Öcsi kikap, szaladt és kiabálta, hogy Nézd Anya, én elpakolok!

Ma különösen sok játék volt szétszórva. Sanyi jött, és kérte, hogy segítsek, mert ez nagyon sok neki. Bementem, és kértem Lórántot, hogy legyen szíves segíteni pakolni, végülis ő szórta szét.
-Nem segítek!... mel olyan nehéz pakolni... mint a pitty.
(Ezt sokat mondja, hogy "mint a pinty". A pontyra is azt mondja, hogy pinty.)

Azért sokszor látom rajta, hogy nem egészen érti mi van. Pl azt, hogy "az előbb is azt mondtad, hogy nem fogod csinálni, és mégis csináltad, ezért most nem adom oda" - ezt nem érti még. Lehet, hogy mégsem tróger. Annyira. Azt ugyanis megérti, hogy bocsánatot kell kérni, ha rosszat csinált, és következetesen nem hajlandó. Hogy tud egy 2 éves ilyen makacs lenni, és miért? Elveszti az arcát, ha bocsánatot kér?
A hétvégén sarokba állítottam mert kíváncsiságból fejbedobta Jancsikát labdával, és nem volt hajlandó tőle bocsánatot kérni. (Ez már nagy siker, hogy beállt a sarokba, és nem kellett odaszögeznem.) Mondtam, hogy addig nem jöhet ki, amíg bocsánatot nem kér. Egyszercsak apa valami érdekeset csinál, Lóránt elindul kifelé.
-Menj csak vissza, tudod, hogy addig nem jöhetsz ki....stb
-NNEMM! Megnézem micsinál apa, aztán visszajövök a salokba!
Érdekes javaslat, de azért visszatessékeltem. Hallottam, hogy ezt motyogja:
- Mindjált bocsánatot kélek... akkol zöld lesz a lámpa.

Szóval, ne legyek kőszívű anya, Sanyi megérdemli a Mikuláscsomagot. Na de délután még beugrottál a szomszéd nénihez is, ott is hagytál nekik egy tömény csokiadagot! (Ez volt a vacsoránk.) Félek a holnap reggeltől. A csizmákat persze kitették a jókisfiúk. Biztos voltál Klálinagyinál is meg Malikamamánál is, tehát jön még két adag édesség. (Dédi csomagját odaadtam Tibipapának, attól megmentettem őket.)

Lóránt javára legyen mondva, ő csokievés után is eszik. Most például kolbászt. Erzsike néninek adtunk egy szálat, Lóránt meglátta, és visítva kiráncigálta a kezéből, hogy megeszem mind a egészet!

A konyhában sokat segít (lábatlankodik). Kipakol, bepakol, vizezik, belenyúl, megkóstol, nyalogat, törölget, bekapcsol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy segít e nekem tésztát gyúrni, hát örömében össze-vissza szeretgetett.

Imádnivaló ő is, és a gyenge szülő csak megveszi az ötödik mikuláscsomagot. Hát pont tőlünk ne kapjon?

Mindhárom alszik

..persze van saját ágyuk is, de inkább odajönnek körém.

Okosságok, rosszaságok

Szünet volt egy hétig az óvodában. Sanyi minden nap rákérdezett, hogy most hétvége van, azért nem megyünk, vagy mi van. Mondom neki, hogy szünet van egy hétig, az óvónénik sincsenek ott. Sanyi apának is elmesélte: Hatig nincsenek az óvónénik.

Lóránt a konyhában felállt a kisszék tetejére, hogy részt tudjon venni a főzésben. Sanyi is látni akarta, mi történik ott, és be akarta hozni a másik kisszéket is a konyhába. Kértem, hogy ne hozza be a másikat, mert egy is elég. Sanyi méltatlankodva:
-De anya! Ez nem a másik, hanem az egyik!

-Sanyikám, miért kell így enni, hogy az egész arcodon szétkened a spenótot?
-Melt a penót megengedte, hogy szétkenjem....Sajnos megengedte... előfordul néha ilyesmi.


Sanyi motyog magában:
-...teremtette az Isten.
-Mit teremtett?
-A világot...meg a kék tengelt.
-És még?
-....játékokat.

No és a rosszaságok:

-Sanyi, tényleg megharaptad?
-Nem.
-Mutasd, hol nem haraptad meg?
-Ott.

-Ki volt ez???? (Sanyi valami rosszaságot csinált.)
-Majdnem a Lólánt!

-Megütötted, Sanyi?
-Nem...csak hozzávágtam.
-Mit vágtál hozzá?
-Csak hozzávágtam a kezemet.

Mindkét gyerek türelmetlen, ha valami nem sikerül.
Sanyi elesik a lépcsőn: Lépcső! Miért vagy ilyen? Lépcső,miért nem engeded hogy fölmenjek?
Lóránt nem tudja kinyitni az ajtót, bömbölve: Kilincs, miért vagy ilyen?

Miért, miért, miért?

Sanyi néhány hónapja az őrületbe tud kergetni a miértjeivel. Ne egy-két kérdést képzeljünk el, mint pl hogy miért kell éjszakának lenni?, hanem lánc-miérteket. Bármit válaszolok, megint rákérdez, hogy és az miért? Egy rövid párbeszédet azért leírok, hogy el lehessen képzelni, mitől áll égnek a hajam.
- ... de a 13. boszorkányt elfelejtették meghívni.
-miért felejtették el?
-mert olyan sokmindenre kellett figyelni az ünnepség szervezésekor.
-mért kellett sokmindenre figyelni?
-hát hogy mindenki jól érezze magát, meg kellett szervezni a zenét, a díszítést,...
-miért kellett megszervezni?
és így tovább.

Apa egyszer azzal próbálta kizökkenteni Sanyit, hogy korát meghaladó szinten válaszolt arra, hogy miért szűnt meg a hajógyár. Hosszú, kacskaringós mondatot izzadt ki a rendszerváltásról és a gazdasági szerkezetátalakításról, mire végén Sanyi szemrebbenés nélkül továbbkérdezett Miért alakították át?

Én azzal próbálkoztam, hogy végtelen ciklusba kényszerítem Sanyit. Egy példa:
-Miért kened meg vajjal?
-Mert úgy szeretem.
-Miért szereted úgy?
-Mert úgy finom.
-Miért úgy finom?
-Mert úgy szeretem.
Ez nem jön be. Sanyi erre dühösen:
-Ezt NE MONDJAD!

Próbáltam összegyűjteni a legjobb kérdéseit, de most csak ez a kettő jut eszembe:
-Anya, miért találtam ezt a kukacot?
-Miért van ilyen sokat este?

Sanyinak nagyon élénk a fantáziája. A legártatlanabb mesék is mély nyomot hagynak benne (eljátsza 50szer, mantraként mondogatja a szövegeket), a Sivatagi show-t öt perc után pedig ki kellett kapcsolnom, mert láttam rajta, hogy nagyon feszült. Azóta itthon gyakran kéri, hogy emeljem fel, mert sok a sekkó a földön (gekkó és sikló keveréke), és megharapják a lábát, a kádban nem ül le, mert fél a halaktól, WC-re pedig már egyáltalán nem megy egyedül, ott kell lennem mellette. Ha ezeket a kéréseit nem teljesítem, hisztérikusan sír.
Egyébként nem fél az állatoktól, remélem hamar kinövi ezeket a képzelgéseit.

Jancsivince (beszámoló ömlesztve)

Óriás újszülöttünk elmúlt egy hónapos. A kötelező orvosi vizsgálaton megmérték, 2 centit nőtt, és majdnem 6 kilóra hízott. (5900gr) A doktornő álmélkodva mondta, hogy "hihetetlen szépen fejlődik a gyermeke". (Nem hiába imádom ezt a doktornőt. Amikor a telefonszámomat diktáltam neki, akkor is azt mondta, hogy nagyon jó, nagyon jó.)

Jancsika már tartja egy kicsit a fejét, ha hason fekszik. A combjain gyönyörű hurkák képződtek. Szemei még kékek, koszmó még sehol. Az arca tele van tejkiütéssel.

Egyre többet van ébren napközben, és már nem feltétlen azért sír, mert éhes. Én, ha megnyikkant, már etetni próbáltam, lassan rá kellett jönnöm, hogy erre sokszor nincs szükség. Foglalkozni kellene vele, ide-oda cipelni, de ezt sokszor kihagyom. Nagyon mereven tud nézni, pislogás nélkül. Egyre többször elmosolyodik, és már nem csak szopi után.

Néha megnyugtatja a cumi, de nem annyira megszállott, mint Sanyi volt. Ha tényleg álmos, anélkül alszik el, éjjel sosem cumizik. Éjjel 2-3 alkalommal ébred, első kelés után gond nélkül visszaalszik. A második után már egy kicsit szeretne ébren lenni, nézegetni, de én könyörtelenül lekapcsolom a lámpát. És persze ülök, és tartom a kezemben, várva, hogy letehessem anélkül, hogy ordítani kezdene. Ilyenkor gyakran nem teszem vissza a rácsos ágyába, hanem mellettem alszik, vagy a hasamon. A harmadik után már nem alszik vissza, neki az a reggel. Mikor a család is fölébred, András néha megkérdezi, hogy nahát, átaludta az éjszakát? Erről gyorsan leszoktattam morcos válaszaimmal, de az mindenesetre látszik belőle, hogy Jancsi nyugodt baba, jól telnek az éjszakák.

Ha levegőn vagyunk, akár babakocsival, akár hordozóban, alszik, mint a bunda. Egyszer-kétszer már voltak hasfájós görcsei, de valószínű csak én ettem valami rosszat, mert egyelőre nem hasfájós.

Kirándulás

A hosszú hétvégén még egy rövid kirándulásra is jutott időnk. Sanyi makkot szedett, és nem hagyta magát meggyőzni, hogy az nem mogyoró. Lóránt nyűgös volt, nem akart jönni, inkább cipeltetni szerette volna magát.
Kiértünk egy tisztásra, ahol kivágott vastag farönkök hevertek. Eleinte nem szerettem volna, ha ezen mászkálnak a gyerekek, de miután Sanyi azt mondta "Nagyon kíváncsi vagyok, hogy felmásszak!" megsejtettem, hogy ha itt maradunk, a gyerekek jól eljátszanak, én meg pihentetem az idegeimet. (Na nem mintha annyira ki lennék készülve, de az ilyesmi mindig jól jön.)

Sanyi egyből fönt is termett egy farönk tetején, mad rájött, hogy ő innen nem tud lejönni. És akkor elkezdődött a félórás komédia.

"Le kell innen menteni engem... sajnálom, hogy nem jön most erre tűzoltóautó... anya, hívj egy tűzoltóautót, hogy mentsem le engem...(hívok)... inkább ne hívjál...(megijedt)....Na, most mért nem jön erre helikopter?...stb."
Lóránt elindul, hogy lementse Sanyit, de Sanyi addigra megunja, lemászik, majd látja, hogy Lóránt ott van, akkor visszamászik, de addigra már Lóránt nincs ott. Végül csak találkoznak.

Elkezdik cibálni egymást, végül Sanyi átmászik Lóránthoz, majd kéri, hogy most már mentse őt vissza. Közben elment néhány autó az úton, amikről megtudtam Sanyitól, hogy tűzoltóautók voltak. Mindeközben Jancsika gondtalanul aludt.

Lóránt

Kétféle Lórántot ismerek. Az egyik olyan aranyos, hogy az embernek komolyan türtőztetni kell magát, hogy ne zabálja meg. A másik olyan hisztis, hogy vissza kell fogni magam, hogy ne pofozzam fel.

A hisztisről elég annyi, hogy ok nélkül, egyszerű nyűgösségből is úgy tud ordítani, hogy beszakad a dobhártyám. És nagyon hosszan sír, nehezen nyugszik meg. Mondja is közben, hogy De sílok!.....Sílni akalok...nem tudok halkan sílni, melt még kicsi vagyok...stb. Néha úgy felhergeli magát, hogy dadogni kezd: Nem akalog-log-log....vagy: valalalami...


A nagyon aranyos pedig egy tündér. Mikor odabújok mellé altatni, simogatja a kezem, puszikat ad. Idebújjál... ittmaradjál.... ne elmenjél.... Rengeteg kis állatkával alszik, akikre nekem nem szabad ráfeküdni, különben Lóránt vonyítani kezd.
Egyik este, ahogy várom, hogy elaludjon, Lóránt csak mozgolódik, ide-oda forog, közben persze az óriási fejével nem egyszer mellbevág. Megunom, és mérgesen megkérdezem, hogy mi a fenét csinál már. Erre azt mondja, altatom az állatkáimat. Mindenféle állatkát, figurát szeret, ma még a kifaragott sütőtöknek is puszit adott, úgy tetszett neki.
Mikor kocsival megyünk valahová, és Lóránt meglát kint valami érdekeset (hajó, markoló, lovatykák), hangosan köszön nekik: Hahó, sziasztok!! Itt ülök hátul!

Lórántból azt hiszem nem lesz művész. Borzalmasan énekel (lehet, hogy csak Sanyihoz képest?), semmi dallam, és egy szót ismételget végig. A színeket sem érti. Egy időben minden piros volt (az ég is, minden!), most már néha mondja, hogy zöld meg sárga, de nem feltétlen a zöldre meg a sárgára mondja, csak úgy alternatívaként.

Együtt pelenkáztuk Jancsikát, akinek még "kenyérillatú" sárga kakija van. Lórántot kérdezem - csak, hogy lekössem a beszélgetéssel, és puszta érdeklődésből ne kenje össze magát kakival - hogy vajon neki is sárga-e a kakija. Azt mondta, igen, nekem is zöld.
És amikor a tyúkokat nézve megkérdezte, hogy anya, mi az a sárga ott a tyúknak, tudnom kellett volna, hogy nem feltétlen sárga dologra kérdez. Történetesen piros volt az a valami.

Nagyon aranyosan számol. Azt játszották Sanyival, hogy fölálltak egy vastag szivacsra (a fotel ülését szedték ki), és leugrottak, de ugrás előtt számoltak, afféle "vigyázz, kész, rajt"-ot. Lóránt így számolt: ketó, hálom, pilos, bandiiii! és ugrás. (Nem tudom, honnan jött ez a Bandi, nálunk sosem hallották.)


Lóránt gyakran agresszív. Ha nem tetszik neki valami, amit Sanyi csinál, odamegy, és megüti. Ha nagyon-nagyon mérges, meg akarja harapni. Erről nagyon igyekszünk leszoktatni, és szerencsére ritkán fordul elő. Ha Sanyi cukkolja (azt mondja neki, hogy rossz kisfiú, vagy, hogy nem kap valamiből), Lóránt ezt komolyan veszi, azonnal visít, vagy már megy is és üti Sanyit. Ha Sanyi akár csak egy kicsit is visszalegyint, Lóránt még jobban visít, de most már jön anyához, és méltatlankodva sír, hogy Sanyi megütötte. Ha Sanyi tényleg rosszalkodott, Lóránt megy és szülőként lép fel: rá akar ütni a szájára vagy a popsijára.
Nagy eredmény azonban, hogy már tud bocsánatot kérni! Ennek örülök, eléggé meg voltam ijedve, mikor kb fél éve megharapta Sanyit, majd sarokbaállás, és fél órás ordítás és zavart beszéd lett a vége, mert nem volt hajlandó bocsánatot kérni.
A legfontosabb azonban, hogy Öcsi vidám, élénk kisfiú, és még hagyja magát szeretgetni. :)
Rövid ideig szépen tudnak Sanyival együtt játszani, aztán általában valamin összevesznek, és visítás következik.

A következő rész Jancsiról fog szólni, csak sajnos mostanában kevesebbet alszik, többet sír, én meg mindig nagyon álmos vagyok...

Sanyi

Sanyi nagyon szépen beszokott az oviba, jól érzi magát. Beszél (kiabál) a csoporttársakkal, az óvónénikkel, itthon mesél ezt azt. (Mikor kint várok rá, hogy befejezzék az ebédet, gyakran kihallom kisfiam hangját a zűrzavarból.) Egyszer már azt is mondta, hogy ő ott alszik az óvodában, de amikor döbbenten megkérdeztem, hogy tényleg, és mikor?, azt válaszolta, hogy nem, rosszul mondtam.
Mikor elhozom ebéd után, kiáltozik, ugrál, nem bír leülni felöltözni, úgy ficánkol, az úton hazafelé alig bírom megfékezni, hogy ne rohangáljon össze-vissza. A hét vége felé egyre sűrűbben kérdezi meg, hogy hétvége van-e már, illetve, ha felébredünk, utána (=másnap) hétvége lesz-e. Szombaton pedig, mikor tényleg itt a hétvége, kb 10 percenként megkérdezi, mint aki nem akarja elhinni.
Ettől függetlenül tényleg jól érzi magát, reggelente nincs tiltakozás, még hosszabb szünet után sem.

Sokkal nyitottabb lett, sokszor már beszél idegen emberekkel az utcán. A minap segített neki egy néni leszállni a villamosról. (Én ugyanis már nem fogom a kezét, mert a másik kettőt fogom, de megvárom, illetve visszafordulok érte.) Sanyi nem kapott ettől frászt, hogy hozzáér egy idegen, hanem utána nagy büszkén mondja nekem, hogy Volt bátorságom!

Egyébiránt Sanyi az összes viselkedésmintát bemutatja itthon. Van, hogy nagyon jó kisfiú. Mondja, hogy köszönöm, szívesen, szépen kéri Öcsitől a játékot, nem bántja Lórántot, mikor az agresszív, hanem felnőtt módjára mondja neki, hogy nem szabad. A délutáni alvás rendszerint még mindig nehézkesen és sok tiltakozással indul, de már kétszer is előfordult, hogy Sanyi közölte, hogy maradjunk csöndben, Öcsi is maradjon csöndben, mert ő alszik, és így nem tud aludni.
Még Luxemburgban beszéltünk Sanyival az ugrálóról:
-Ha Lóránt bemegy cipővel az ugrálóba, ki fogom dobni. Melt én vagyok a testvél.
-De csak a cipőjét fogod kidobni, ugye?
-Igen. Nem az egész Lólántot.

De van, hogy nagyon rossz. Mondhatni bűn rossz. Cukkolja Lórántot (rossz kisfiú vagy, nem kapsz joghurtot), szó nélkül kiveszi a kezéből, amivel játszik, elveszi a kajáját. Követelőzik, engem megfenyeget (akkol megverlek, rossz vagy, beállsz a sarokba, stb.) ha nem az van, amit ő szeretne. Hisztérikusan tud sírni, ha süteményről van szó, nagyon irigy, ha adni kell valakinek a kekszből, és nem eheti meg az egész zacskót.

Nagyon sokat okosodott az elmúlt időben. Sokszor vissza kell utasítanom szegényt, nem tudom megszeretgetni, nem tudok mellé bújni, mert az öccsei közül valamelyik éppen erőszakosabb érdekérvényesítő, és ezt Sanyi nagyon szépen megérti. Elfogadja, hogy előbb Öcsit altatom el, és utána megyek hozzá, ezen nem hisztizik.
Van néhány okos mondása:
Ha majd tejbeglíz leszek, engem is főzni fogsz.
Elment a Nap máshova sütni.
Amikol én felnőtt leszek, én fogom mondani apának, hogy nem szabad. Apa meg gyelek lesz.
Amikol anya leszek, mint te ... ... akkol se fogok padlizsánt enni.
üvegszilánk pohárból akarok inni (miután elmondtam, miért nem lehet üvegpohárból inni, mert szilánkosra tud törni.)
Csak fütyülni akartam a kolligájamnak! (egyik reggel apáért jött a kollégája, és apa fütyült neki az ablakból, hogy észrevegye. Ez nagyon mélyen beleivódott Sanyi emlékezetébe, azóta szeret sikongatni az emeletről.)
Ja, és beléptünk a Miért korszakba, de erről majd még később.

Jancsikát sokat szeretgeti Sanyi. Leginkább az arcát fogdossa, próbálja betömni a száját a cumikájával, ha kell neki, ha nem. Mindenesetre szeretettel és érdeklődéssel van iránta.

Sokszor mondja, hogy Jancsika éppen rá mosolyog, és olyankor odáig van. Egy néhány hetes csecsemő ugyan nem sokat mosolyog, de ilyenkor én is mindig nagyon örülök. Egyszer azonban Sanyi is megemlítette, hogy Jancsika nagyon furcsán mosolyog, mert még kicsi. Eltorzította arcát, és mutatta, hogy így mosolyog a kistesvél:
- Mint egy disznóka.

Csipkelózsika

Egy ideje ez a kedvenc mese. Persze azokat a részeket szereti Sanyi, hogy fölment a tolonyba, a herceg pedig, aki egy másik tolonyból jött, felnézett a tolonyla. Szereti a végét is, amikor nagy lakodalmat csaptak, mindenkit meghívtak, ugyanis itt mindig azt reméli, hogy sok ajándékot is kap Csipkelózsika, és hátha lesz közte markoló is.
Akkor most nézzük a mesét:

Amikol 3 éves lett Csipkelózsika, fölment a tolonyba, és megszúlta az orsóval az ujját. Ezt a helceg mesélte.
(Lóránt utánamotyogja: ...megszúrta borsóval az ujját.)
Ha jön a helceg, és megüt, akkol fölébredek. Nem engedem, hogy megüssön.

És amikor én mesélek:
-...Légy a feleségem!
-Légy?????
-Legyél a feleségem!
-Akkol mélt mondtad, hogy légy?
-A légy az olyan, mint a legyél.
-A legyél az olyan, mint a dalázs.

Este általában fejből mesélünk, mert a sötétben már nem lehet képeket nézni. Mivel menet közben találjuk ki, hogy mit csinál a markoló, vagy a nyuszik, Peti....stb, ezeknek a meséknek nincs hivatalos változatuk. Sanyi pedig másnap követeli ugyanazt a mesét, ugyanúgy elmondva. Hisztérikus rohamot tud kapni, ha nem jól mondom, és itt az egyes szófordulatok is számítanak! Márpedig, amit apa talált ki előző este, azt nem tudom elmondani, mivel nem is hallottam. A Petis mesénél még hajlandó volt segíteni valamennyit (....volt egy kisfiú, és favágó volt az anyukája...), de nagyon hamar elfogyott a türelme.

Egyik nap reggeli közben azt mondja nekem Sanyi:
-Én még soha nem ültem sütőlapáton.

Lóránt mesélte a Három kismalacot, és ahhoz a képhez értünk, amikor már mind a három ház áll, tél van, és Röfi lapátolja a havat a háza előtt.
-Lapátolja a havat... nincs markolója ... majd lesz neki, ha nagy lesz..

"Diagnózis: óriás újszülött"

Nem vicc, tényleg ez szerepel a kórházi zárójelentésen. Jancsi október 1-én hajnali 4:15-kor, 4.64 kg-val jött világra, kb 15 perc alatt mindenféle roncsolás nélkül. A bal szeme kicsit bevérzett, mikor ezt aggódva megemlítettem a gyerekorvosnak, azt mondta, igen, ő is csodálkozik, hogy csak egy szeme. Semmi egyéb külsérelmi nyom nincs rajta.
Mikor apával először vizsgálgattuk, egyszerre felkiáltottunk:

-Tiszta Sanyi! (apa)
-Tiszta Lóránt! (én)

A kórházban első naptól kezdve sokat sírt, mert nagyon éhes volt, míg végre a nővérek megkönyörültek magukon (mert náluk sírt, az elején elvileg hagytak engem "pihenni"), és engedélyezték a tápszert.

Harmadnap megint kezdődött a sírás, és kértem, hogy adjanak valamivel többet. Ehhez le kellett mérnem, hogy mennyit szopik, nem lehet ám csakúgy tápszerezni a gyereket. Mikor mondtam, hogy 60 ml-t, közölték, hogy te jó ég, akkor nem adnak. (Három naposan elvileg 30ml az adag.) De egy kis vízzel segíthetünk rajta. Odamentem a vízért, közben Jancsit tartottam, aki kétségbeesetten cuppogot és harkály módjára kereste a vállamon a szopilehetőségeket. Ezt meglátta a nővér, és ekkor már elhitte, hogy éhes, úgyhogy mégis kapott egy kis tápszert.

A doktornőtől kértem rá receptet, és azt mondta, hogy hát persze, hogy nincs elég tej, ha valaki rögtön 3 hónaposan születik. De kb 2 hét, és beindul a tömeges tejtermelés, csak addig kell kibírni.

Sanyi és Lóránt nagyon érdekesnek találták a dolgot. Sokszor simogatják a kisteptélt, Sanyi eleinte azért a hasamat is simogatta még, biztos, ami biztos, no meg maradt is még egy kicsi a pocakból.

Mikor hazahoztuk, Sanyi elhalmozta Jancsikát finomságokkal. Zöld, kék, és piros szőlőt hozott neki, majd narancsot, végül az egész fazekat. A fazékon jól összevesztek Lóránttal, hogy ki főzzön benne. Mikor megmutattam, hogy van egy másik fazék is, akkor meg a fedőn kezdtek civakodni. Tündériek voltak.

Sanyi egyébként sűrűn játssza azt, hogy ő egy kisbaba, és neki is hátrabicsaklik a feje, sőt újabban elkezdett szopikázni is (a lábamat, vagy a szőnyeget). De úgy gondolom, nagyon jól van, nem féltékeny. Hétvége után még két napig nem ment oviba, és utána sírás és tiltakozás nélkül, jókedvűen ment vissza. Második ovis napon már azt hallom reggel itthon, hogy "Apa, menjünk már az óvodába!" Egyszóval Sanyi jól van.

Lóránt kevésbé, kb egy hónapja hisztis és követelőző, de ez egyelőre a megfázásnak és a dackorszaknak tudható be.

Egyik éjjel Sanyi átjött a mi ágyunkba aludni, ahol akkor már Jancsi is ott volt. Sanyit betakartam, és egy ideig még néztem a sötétben, hogy mindenki biztonságban van-e. Egyszercsak látom, hogy Sanyi kinyújtja kezét, és simogatja kisteptélt.

Lóránt

(Sanyiról még gyorsan írok annyit, hogy a harmadik hét végére jött el az a nap, amikor itthon már nem tiltakozott reggel az óvoda ellen, az elbúcsúzásnál sem sírt, és egész nap nem sírt, hanem elfoglalta magát, és részt vett a játékokban.
Elbúcsúzásnál továbbra is meg kell szeretgetni egyszer, utána ő mondja, hogy vigyem be a csoportba. Ebéd után megyek érte, és jókedvű. Egyszer András késett 10 percet, akkor egy kicsit megijedt Sanyi, és sírt, de másnap megint nem volt semmi gond.)

Régen írtam Lórántról, ez az óvoda és a beszoktatás annyira elvonja az ember figyelmét. Sajnos a való életben is, nem csak a blogon. Lóránt ugyanis a beszoktatás ideje alatt nagyon sokat volt Klári nagyival (egész napokat, hiszen nem ülhetett ő is ott az óvodában velem), illetve a második hetet Marika mamával töltötte a Mátrában. Nagyon jól érezte magát itt is, ott is, de a két hét után rettenetes hisztis lett, és egy ideig nem is volt hajlandó egyedül a saját ágyában aludni. Reggelente azért sírt, hogy óvodába akar ő is jönni velünk.

(A különalvást egyébként Luxemburg után vezettem be itthon, és Lóránt egy nap után már elfogadta. Sanyi csak annyit fogad el, hogy abban az ágyban alszik el, de fenntartja magának a jogot az éjjeli áthurcolkodásra. Az elalvás úgy megy, hogy mesélek max 2-t, Lóránt vagy elalszik közben, vagy utána odabújok mellé, és megvárom míg elalszik. Ilyenkor Sanyi tiltakozik, hogy inkább mellé menjek, vagy ő is bejön az ágyba, ami félelmetes, mert ott van Lóránt meg az összes "balátaim", kb 5 plüssállat, meg én a pocakommal. De valahogy megértetem Sanyival, hogy utána őmellé is odabújok, míg elalszik, és ez így is lesz. Utána mehetek a saját ágyamba.)

Most már igyekszem egy kicsit megint kényeztetni Lorcsit, ne érezze magát mellőzve szegény.
(Sanyi a negyedik óvodai napján náthás lett, és ez a valami szeptember óta jelen van családunkban, különböző intenzitással. Lóránton most tombol a takonykór, tehát a nyűgösség nyilván emiatt is van.)

Lóránt elhagyta sajátos beszédstílusát, amikor mindehová odatette a személyes névmást. (Megnézem én... Tessék te...stb)
Most új stílusa van, és ezt is rögtön átvettük tőle. Például:
Megnézem, meg....Nem szabad, nem?....Valami fáj a cipőmbe, valami....
Az igekötőket még nem kezeli jól: Kikapcsoljad!... Idebújjál!...Szeressél meg!

Még Luxemburgban alakult ki a következő mondása. Volt ott ugyanis a játszótéren egy nagyon jó ugráló, ahová az én gyerekeim csak akkor tudtak bemenni, ha nem voltak ott nagyobbak, ugyanis a nagyok ritmusát nem tudták felvenni. Lóránt meg csak akkor mehetett be, ha Sanyi is megunta, tehát nagyon ritkán élvezhette igazán. Valószínű itt történt az, hogy nem akart/tudott bemenni, mert nagylányok voltak bent.
Egyik nap szépen játszottak Sanyival az asztalnál, majd Lóránt megunta, eljött és elkezdett rosszalkodni. Mondtam neki, hogy menjen vissza az asztalhoz, és ott játsszon. Nem megyek én. Kérdem, miért nem.
Mert ott lányok vannak.
És ezt azóta is mondogatja komoly indokként, ha valamihez nincs kedve.

Öcsi még messze nem szobatiszta, bár, ha épp van kedve, tud a bilibe pisilni, kakilni. De magától nem szól sosem, akkor sem, ha bepisil, és pisis lesz a ruhája. Nem zavarja.
Szereti ismételni amit hall:
-Gyere Lóránt, leveszem a pelenkát, hogy tudjál meztelenül mászkálni!
-..vegyél nekem...meztelenült...hogy tudjak mászkálni....egyedül...

-Ott egy csillag!-Hol? nem látom... (felhős volt az ég)
-Ott az égen!..Menjünk fel hozzá!

Második hét az óvodában

A negyedik napon még ott voltam Sanyival reggel, már csak azért is, mert ezen a héten egy másik óvónő volt a délelőttös, akit Sanyi még nem szokott meg. Mikor kimentek az udvarra, akkor búcsúztam el, ezúttal eléggé sírt Sanyi. De állítólag nem sokáig.

Másnap reggel már odafelé tiltakozott egy kicsit Sanyi. Megnézzük, hogy ott van e a piros bicikli, és utána rögtön hazajövünk! Megnézzük, hogy mi lesz az ebéd, utána hazajövünk!...Ez még nem a mi villamosunk....még ne szálljunk le a villamosról....
Fél tíz körül érkeztünk, és egyszerűen csak beadtam a síró Sanyikát a csoportba. Óvónéni felemelte, mondta, hogy nagyon örülnek, hogy itt van, stb. Én még egy darabig ott álltam a folyosón és hallgatóztam, és hallottam, hogy Sanyi sír, és azt mondja: Nem, nem játszom! aztán elég hamar elcsöndesedett, persze attól még lehet hogy tovább pityergett. Mikor délben érte mentem, éppen kezet mosott ebéd után, rámnézett, befejezte a kézmosást, és csak utána szaladt oda hozzám. Nagyon vidám volt, és egész délután az is maradt.

Ma reggel pedig már fölkelés után kezdődött a tiltakozás. Ha elfogyott a reggeli, akkor is csukva marad az ajtó, és itthon maradok... Nem szeretem az ebédet, nem fog ízleni, itthon akarok ebédelni.... Nem szeretek egyedül lenni, ne menj el dolgozni.... még eszem reggelit, még éhes vagyok...még ne menjünk. Itthon is sírt egy nagyon kicsit, majd amikor beadtam a csoportba, megint. De most is nagyon hamar abbahagyta.

Itthon néha "mesél", hogy mi volt odabent, például ezt mondogatta sokszor: Sajnálom, Hajnikám. Az ebédből a levest megeszi, rendszerint repetázik is, de a második fogást ritkán. Aztán itthon meg azt mondja: Nem adtak ebédet. Föltettem a kezem, de akkor se adtak. Az óvodában az a szokás, hogy föl kell tenni a kezünket, ha kérünk még... De akkor se adtak.

Itt van egy kép, ahol Sanyi nagyon ügyesen mossa a kezét. Szeret kezet mosni, igazi pancsolás lesz a vége. Egyszer azzal nyugtattam, hogy ebéd után jövök érte:
-Megeszed az ebédet, és már itt is leszek érted, és megyünk haza.
-Nem, kezet mosunk!

No még a pénteki napot is gyorsan idebiggyesztem. Reggel itthon volt egy kis pityergés, mikor beértünk és átöltöztünk, többször is mondta Sanyi, hogy szeretgessem meg. Aztán bement a szobába. Egyedül. 3-4 lépés után visszafordult, és visszaintegetett nekem. :)

Hétvége az építkezési házban

Lóránt megkezdte a szüretelést:

Kisteptél

Sokat beszélnek a fiúk a kistestvérről, amit Lóránt kisteptél-nek mond. Sanyi kérdezte, hogy tud-e odabent zuhanyozni. Végül mégis arra jutottak gyermekeim, hogy a kisteptél odabent játszik. És, amikor kibújik, kihozza a játékait, és megengedi nekik, hogy játszanak vele.
Elkezdték sorolni, hogy milyen játékokat lenne jó, ha hozna. (Felsorolták az összes létező járművet.) Lóránt leginkább vonatot kért, alagúttal, és voganokat hozzá. Mondta, hogy kisteptél majd zatykóból kipakol. Úgy felpörgött, hogy végül félrehúzta a pulóveremet, és be akart mászni kisteptélhez. És mikor nem lehetett, és a kisteptél sem jött ki, kétségbeesetten sírni kezdett, hogy hát nem kapom meg a vonatot, nem?

Sanyi pedig megmondta, hogy van egy kistesvél, akit úgy hívnak, hogy Tleptláb. Egy másikat meg úgy, hogy Tléptláb. De azt is mondta már, hogy a kistestvér egy másik Lolcsi lesz.
Sanyi már egészen számon tartja a kistestvért. Egyszer, még Luxemburgban elindultunk vonatozni, Sanyi rendesen be volt zsongva, és elkezdte sorolni, hogy ki mindenki szeret vonatozni. Anya is szeret, Lolcsi is szeret, Jancsika is szeret vonatozni.

Ezt az eszmefuttatást talán már írtam jóval korábban, mindenesetre mostanában is mondogatnak hasonlókat mind a ketten:
Ha kistesvél leszek, én is be tudok menni a pocakodba. És akkol bent leszek a kistesvéllel. És balátkozom a kistesvéllel, és nagyon fog nevetni. És tolnyot épít a kistesvél.

Első napok az oviban

Na, ez durva. 20 gyerek egy akkora szobában, mint a mi régi másfél szobás lakásunk. A fele frusztrált, még nem szokott be igazán, a másik fele már ezerrel rosszalkodik. Minden elismerésem az óvónőké. Érthető, hogy nincs módjuk arra figyelni, hogy az egyik gyerek elveszi a másik játékát, netalán kicsit agresszívebben viselkedik.
Ugyanakkor hogy hagyjam ott az én anyás kisfiamat, amikor tudom, hogy a Gergő gyerek el fogja venni a játékát, Farkaska pedig rugdalja és lebirkózza??? Sanyi azért hangot ad sérelmeinek, és kiabálja, hogy ne csináld, vagy add vissza, de ebben nem kap támogatást az óvónőtől, mert ő odanéz, látja, hogy egyik sem vérzik, és annyi. Hát, ez az élet kisfiam...

Három napot voltunk eddig, mindig csak délelőtt. Az első nap Sanyi nagyon félénk volt, nem engedte, hogy az óvónő ránézzen, és ott kellett lennem mellette 2 centire. Második nap már oldódott valamennyit, ülhettem a sarokban, részt vett magától a foglalkozáson, evett rendesen a kisasztalnál, kezdte átvenni az ovis szabályokat. Föltette a kezét, ha kért még, de azért a biztonság kedvéért ordította is, hogy kélek még tejeskávét! Erre az óvónéni elmagyarázza tündérhangon ezredszer, hogy elég csöndben föltenni a kezedet, ne kiabálj, de a gyerekek ezt nem tartják be, mert valójában nem biztos, hogy elég. Láttam én a Kittit, ő jó kislány volt, végig csöndben tartotta fent a kezét a szőlő miatt, és bizony nem is kapott, mert nem vették észre. Úgyhogy csak kiabáljon nyugodtan az én kis Sanyikám. Ez az élet, óvónénik...

Mi egy héttel később kezdtük a beszoktatást, mint a többiek, és csodálkoztam, hogy csak egy kislány van, aki szinte egész nap sír, egy kisfiú, aki gyakran elpityeredik, de azért a nap nagy részében önfeledten játszik, és talán van még 3-4 gyerek, akik feszültebbek, és ha van valami apróság, hamar sírni kezdenek. Ugyanakkor van egy kislány, aki gyakorlatilag alfában van végig, meg van a Gergő gyerek, aki nagyon, de tényleg nagyon rossz. És ki tudja, hogy a többieknél hogy jön elő. Az ebédnél már mindenki arról beszél, hogy jön érte az anyukája, és ebéd után hazamegy. Legalábbis a kiváltságosok.

Ha Sanyit otthagytam 5-10 percre, az rendben volt. Fél óra után már sírt. Harmadik nap hagytam ott hosszabb időre, kb két órára. Mikor elmentem nem sírt, mert az udvaron voltunk, és éppen megkapta az áhított piros biciklit. Mire visszaértem, már nevetgélt a csoportban. És mikor észrevett és rám nézett, láttam a szemén, hogy bizony volt itt sírás rendesen. (Mondtam, hogy na, hát nem jössz? ... Hát ezt nem is gondoltam!) Az orra is bedugult, és olyan durván taknyos lett (most már értem, miért mondják így), hogy a pénteki napot ki is hagytuk, hadd regenerálódjon egy kicsit.

Egyébként jópofák a gyerekek. Többen is megkérdezik, hogy mi van a hasamban. Mondom, hogy egy kisbaba. Erre azt mondja az egyik fiú, hogy hadd nézze meg. Egy kislány babát dugott a pólója alá ebéd közben, egy másik fiú pedig egyszercsak benyomta a köldökömet.
Aztán ott van Dorottya, aki rendszeresen odahúzza mellém a kisszékét, és beszélgetünk. Elsőként közelített Sanyi felé, csak akkor Sanyinak még túl korán volt, és inkább belém bújt. Fél nap múlva már meg akarta ölelni Dorottyát, meg puszit adni neki, de az nem hagyta. Sanyi erre méltatlankodva kérdezte:
-Akkol mélt mondtad hogy igen?

Egyik reggeli után pedig az asztal alá bújt, megfogta egy kislány lábát (aki alfában van), és azt kérdezte hangosan:
-Ez kinek a patája?
Itt egy kicsit égett a fejem, de attól tartok lesznek még sokkal rosszabb esetek is. Sanyi sajnos ismeri a csúnya szavakat.

Még egy nap lesz, amikor ott vagyok vele reggel egy kicsit, és az udvaron búcsúzom el. (Ott könnyebb otthagyni a gyerekeket.) És utána már csak bedobom a csoportba szegénykét. Az első héten még inkább később viszem, csak 10 körül, és akkor csak 2,5 órát kell ebédig kibírnia, aztán majd fokozatosan egyre korábban. Sok ám az egész délelőtt (8-f1-ig) még nekem is sok végigülni, és én nem érzem magam bizonytalanul. De tényleg sok, folyamatosan valamit csinálni kell (pakolni, figyelni, kezet mosni...). Délre már fáradtak a gyerekek, még Sanyi is. Egész jól alszik, mikor hazaérünk. Jó lesz ez így, csak legyünk túl a beszoktatáson.

Utolsó másfél hetünk Luxemburgban

Hát, ez is ejött. Mondanom sem kell, nagyon gyorsan. Az utolsó hetekben nagyon nagy szerencsénk volt, szinte végig szép napos időnk volt, ami Luxemburgban szokatlan. Én nagyon jól éreztem magam a munkahelyemen, tulajdonképpen pihenni jártam be. Még búcsúajándékot is kaptam a kollégáktól, erre aztán nem számítottam.

Kis családom pedig szebbnél szebb kirándulásokra ment, most csak néhányról teszek be képet.
A Mosel-partra többször is elmentek hajókat nézni (a kisebbek), és hajós életről álmodozni (30 felettiek).

Az igazi nagy szenzáció azonban a Petange és Titelberg között közlekedő gőzmozdony volt. (Train 1900) Csak vasárnap megy a nyári szezonban, de valamiért vasárnap mindig más program akadt, így csak a legutolsó vasárnap sikerült eljutnunk ide, és fölszállni a legutolsó járatra. A gyerekek, mikor meglátták a pöfékelő gőzmozdonyt, valóságos extázisba estek. Ugráltak, ordítoztak, hogy szálljunk fel, szóljunk, hogy ne menjen el nélkülünk, stb.
De nekünk is élmény volt. András végig videózott, nem nagyon lehetett hozzászólni, a kalauzok pedig nagyon jól játszották a szerepüket, teljesen beleélték magukat a 100 évvel korábbi hangulatba.
Mikor elindult a vonat, Sanyi egy kicsit megszeppent, talán mert rettenetesen rázott. Jeggyel utaznak a fiatalok:


Schengen, és a Moselpart:

És egy nagyon vagány kisfiú, aki egyedül kezeli a gázt és a féket:


Azóta sikeresen hazaérkeztünk, szép utunk volt. Először az épísházba (L) mentünk, leraktuk a lakókocsit, majd 11-én vasárnap haza, a Nyámnyám utcába. Ezt Lóránt mondta először, de úgy megtetszett nekünk, hogy most már mi is így mondjuk.

Jó lesz itt egy kicsit nyugton maradni, és letelepedett életmódot folytatni. Bár a gyerekeknek nem jelentett gondot a sok kempingezés. (Kétszer álltunk meg útközben, és a gyerekeknek mindig elmagyaráztuk, hogy hazamegyünk, de először egy másik kempingbe megyünk, mert a haza nagyon messze van.) Hétfőn elmentünk ide-oda intézkedni, és ahogy mentünk haza, kérdezi Sanyi, hogy hová megyünk.
-Haza.
-Haza hova megyünk?
-Hát a Nyámnyám utcába.
-De hát ott most voltunk!

Első hét Klári nagyival

Kirándulás a Kockelscheuer parkban


Esch-sur-Sure környékén: (Itt fürdeni is lehetett, bár a víz hideg volt a gyerekeknek, de apa és nagyi átúszták a tavat. Volt egy tanösvény is, ahol az állatok lábnyomait lehetett tanulmányozni. Lóránt csak annyit fűzött hozzá a képhez, hogy bevete lábát, fáj neki.)


A megunhatatlan Titelberg a romokkal: (A képen Tasikutya van, valójában nem félnek tőle a gyerekek.)

Müllerthal környékét sem lehetett kihagyni, azt a helyiek Kis Svájcnak hívják.

A hét végén egy akváriumban ordítoztak a gyerekek (Asztamindenit! Mekkola nagy hal! Ott is egy hal! Hű de nagy hal!), elmentünk még egyszer a Schueberfouer-re, felültünk megint az óriáskerékre, vezették a tűzoltóautót, most megtaláltuk a motorcsónakot is, és nem féltek a víztől, illetve megint lehetett kikacsákra horgászni, és megint sírás és veszekedés volt a nyereményen. Zajlik az élet.

A második hét Marika mamával

Még jobb idő lett. De tényleg. Nagyi kétszer is elvitte a gyerekeket a bettembourgi Csodaparkba. (Parc merveilleux) Ez egy állatkert-vadaspark-játszótér, olyan nagy, hogy egy délelőtt alatt be sem lehetett járni. Ja, és a lényeg, hogy volt itt is kisvonat.

A hét végére pedig már valóságos kánikula lett. Szombaton elmentünk Remerschenbe fürdeni. Sajnos, azon túl, hogy a víz hideg volt, a talaj annyira kavicsos volt, hogy hamar megunta mindenki az egészet.

Estefelé elmentünk a messzeföldön híres luxemburgi búcsúba, a Schueberfouer-re. Minden évben, augusztus végén, szeptember elején van, és ebben a két hétben megmozdul az egész város, ingyen buszok közlekednek a helyszínre, az emberek hajnalig mulatnak.
Felültünk az óriáskerékre, majd a gyerekek vezethettek tűzoltóautót és szafaris kocsit, horgásztak kiskacsákra, és nyertek egy ajándékot, amin rettenetesen veszekedtek, hogy ki fog vele először játszani, ha majd hazaérünk. Aztán csodák csodája, mégis tudtak együtt játszani vele.

Vasárnap pedig még egyszer elmentünk vonatozni. Csodák csodája, Sanyi egy óra alatt megunta! (Jó, nem mentünk folyamatosan, volt közben némi szünet is), Lóránt pedig azért jött el könnyen, mert meg akarta nézni az utca túloldalán a másik vonatot. Nem tudom, mire gondolt, mert nem volt ott semmiféle másik vonat.

Az első hét Marika mamával

Marika mamának nagyon nagy szerencséje volt, mert kifejezetten szép időnk volt. Na, nem mondom, hogy nem esett, se azt hogy sokat sütött a nap, de szinte minden nap tudtak valami programot csinálni a gyerekekkel.

A kisvonatos városnézést nagyon szerették, volt hajós játszótér, séta a Grundon, az esős napon természettudományi múzeum, ami különösen gyerekbarát volt, rengeteg nyomkodható, szétszedhető, megfogható dologgal. A hétvége háromnapos volt, mivel aug 15-e itt munkaszüneti nap. Elmentünk Trierbe, hajókáztunk egyet a Moselen. Sanyi kormányzott, Lóránt fölmászott az árbockosárba és mondta, hogy mit lát.

A hétvége másik fénypontja a "babavonat" volt. Kb tízszer felültünk rá, Malika mamával felváltva, de nem volt elég. Lóránt sírt mikor eljöttünk, és azóta rengeteget emlegeti, volt hogy reggel az volt az első szava, hogy vonatozzunk.

A sokadik menetnél, mikor mi már büntetésnek éreztük az egészet, mondtam Lórántnak, hogy most Marika mamával fognak felülni, ő a soros. Nem, nem én vagyok a soros. Lóránt ekkor megnézte a popsimat, és megnyugtatott, hogy nem vagy szalos.

Van a kempingben egy cica. Lóránt imádja üldözni, és próbálja megsimogatni, de az nem hagyja magát. Egyszer hallom, ahogy Lóránt áll az úton, és ingerülten, fenyegetőzve kiabál:
-Nem engeded?.......Megsimogassalak?

Vianden

A Viandeni kastély olyan Luxemburgban, mint otthon a Visegrádi. Augusztus első hetében történelmi fesztivált rendeztek. Volt mindenféle zsákbanfutás - lepényevés, de nekünk a legérdekesebb a kézzel hajtott hinta volt. Lórántot az-zon-nal fel kellett ültetni, Sanyi a kezem szorongatta, és izgatottan nézte mi történik Öcsivel. Lórántnak tetszett, sokat mosolygott, de sokszor nézett nagyon komolyan maga elé, különösen, mikor a néni hátrafelé tekerte a hintát. Ahogy leszáltt épségben, Sanyi is kedvet kapott, őt is fel kellett ültetni. Bár az ő arcán is megjelent néha az aggodalom, nagyon belejött, és még integetni is tudott.

Nehéz volt innen a gyerekeket elráncigálni, mindkettő szeretett volna még menni, én meg nagyon büszke voltam, hogy ilyen bátor gyerekeim vannak. :))

A nap végére Lóránt elaludt.

Kivel voltatok Visegrádon?

Video következik...

Kindulás Titelbergre

Lóránt: Kindulá... kindulá... anya, hova megyünk ma?

Én: Kirándulni.
Lóránt: Kilándulni...kilándulni.
Sanyi: A boltba megyünk kirándulni?
(Na igen, az utóbbi időben sokat voltunk vásárolni...)

Titelberg Luxemburg déli részén van. Kb 5 évvel ezelőtt fedeztem fel, első önálló vezetési gyakorlatom úticélja volt. Akkor, csodával határos módon azonnal odataláltam. Most hétvégén, sok bolyongás és kérdezősködés után találtuk csak meg a parkolót, de a kelta település nyomait végül elkerültük. András másnap visszament a gyerekekkel, de másfelé tévedt el. Ha minden jól megy, ma már eljutnak a romokig.

Szeretünk itt kirándulni, mert nagyon csöndes vidék, sík terület, jól járható utakkal. Igaz, a gyerekeket nehéz rábírni, hogy az út mentén haladjuk, de meztelencsigától meztelencsigáig lelkesen szaladgáltak, és etették is a csigákat, mert Sanyi azonnal felismerte, hogy éhesek.

Sanyi a futóbiciklijével jött, és folyamatosan csöngetett. Mondtam neki, hogy ne csöngessen, mert felébreszti a baglyokat, akik ilyenkor alszanak. Ez nagyon megtetszett a gyerekeknek, és Sanyi vad csöngetésbe kezdett, Lóránt meg ordított, hogy láthassanak baglyot. Akkor kitaláltam, hogy ha a bagoly felébred, nagyon mérges lesz, és rákoppint a fejükre a csőrével, és az nagyon fáj, mert kemény a csőre. Ezzel Lóránt fél órára le volt kötve, amíg próbálgatta azt a szót, hogy koppint, Sanyi meg befejezte a csöngetést.

A kirándulás óta esténként a szokásos mesekönyvek helyett azt játsszuk el, hogy fölébred a bagolycsalád, anyuka elrepül vadászni, hoz sok finomságot, és a fiókák megeszik. Érdekes, milyen élvezettel eszik a gyerekeim az egereket meg a gilisztákat. És ha megkérdezem, hogy mit hozzak nekik, bizony egereket követelnek. (Lehet, hogy Sanyi enne rendesen, csak nem a megfelelő kajákat kapja?)

Sanyi: Anya, a bagolynak van keze?
Én: Nincs, szárnya van.
Sanyi: A bagoly a szárnyával simogatja a fiókákat.

Lóránt: Bemászom a bagoly fészkébe és ott alszom. És a bagoly betakar a szárnyával.

Hétvégén több nosztalgia kisvasút is jár itt, az egyikre fel is ültünk. Sanyi egy kicsit tiltakozott, de aztán tetszett neki, és másnap már szeretett volna megint felülni, de hétközben nem mennek a vonatok.

Hazafelé Lóránt barackot evett a kocsiban, és elkezdett nyüszíteni, hogy vegyem el tőle a magot. Nem tudtam eléggé hátrahajolni, és mondtam neki, hogy dobja le, úgyis retek már a kocsi, ennyi már nem számít. Visszafordulok, nézek előre, egyszer csak látom fél szemmel, hogy oldalt repül valami. Lóránt úgy értelmezte a ledobást, hogy megdobta vele apa fejét. Mégcsak egy szavam sem lehet.

Hétfőn pedig beköszöntött a második luxemburgi nyár, és egészen keddig tartott. A képen Lóránt kenegeti a nyelvét fagyival, és közben tiltakozik, hogy ne fényképezzem. (Azért ilyen szomorú az ábrázatja.) Sanyi pedig ott ül mellette, és várja, hátha kap Lóránt fagyijából. Sanyi ugyanis három harapással betermeli a sajátját.