Első hét Klári nagyival

Kirándulás a Kockelscheuer parkban


Esch-sur-Sure környékén: (Itt fürdeni is lehetett, bár a víz hideg volt a gyerekeknek, de apa és nagyi átúszták a tavat. Volt egy tanösvény is, ahol az állatok lábnyomait lehetett tanulmányozni. Lóránt csak annyit fűzött hozzá a képhez, hogy bevete lábát, fáj neki.)


A megunhatatlan Titelberg a romokkal: (A képen Tasikutya van, valójában nem félnek tőle a gyerekek.)

Müllerthal környékét sem lehetett kihagyni, azt a helyiek Kis Svájcnak hívják.

A hét végén egy akváriumban ordítoztak a gyerekek (Asztamindenit! Mekkola nagy hal! Ott is egy hal! Hű de nagy hal!), elmentünk még egyszer a Schueberfouer-re, felültünk megint az óriáskerékre, vezették a tűzoltóautót, most megtaláltuk a motorcsónakot is, és nem féltek a víztől, illetve megint lehetett kikacsákra horgászni, és megint sírás és veszekedés volt a nyereményen. Zajlik az élet.

A második hét Marika mamával

Még jobb idő lett. De tényleg. Nagyi kétszer is elvitte a gyerekeket a bettembourgi Csodaparkba. (Parc merveilleux) Ez egy állatkert-vadaspark-játszótér, olyan nagy, hogy egy délelőtt alatt be sem lehetett járni. Ja, és a lényeg, hogy volt itt is kisvonat.

A hét végére pedig már valóságos kánikula lett. Szombaton elmentünk Remerschenbe fürdeni. Sajnos, azon túl, hogy a víz hideg volt, a talaj annyira kavicsos volt, hogy hamar megunta mindenki az egészet.

Estefelé elmentünk a messzeföldön híres luxemburgi búcsúba, a Schueberfouer-re. Minden évben, augusztus végén, szeptember elején van, és ebben a két hétben megmozdul az egész város, ingyen buszok közlekednek a helyszínre, az emberek hajnalig mulatnak.
Felültünk az óriáskerékre, majd a gyerekek vezethettek tűzoltóautót és szafaris kocsit, horgásztak kiskacsákra, és nyertek egy ajándékot, amin rettenetesen veszekedtek, hogy ki fog vele először játszani, ha majd hazaérünk. Aztán csodák csodája, mégis tudtak együtt játszani vele.

Vasárnap pedig még egyszer elmentünk vonatozni. Csodák csodája, Sanyi egy óra alatt megunta! (Jó, nem mentünk folyamatosan, volt közben némi szünet is), Lóránt pedig azért jött el könnyen, mert meg akarta nézni az utca túloldalán a másik vonatot. Nem tudom, mire gondolt, mert nem volt ott semmiféle másik vonat.

Az első hét Marika mamával

Marika mamának nagyon nagy szerencséje volt, mert kifejezetten szép időnk volt. Na, nem mondom, hogy nem esett, se azt hogy sokat sütött a nap, de szinte minden nap tudtak valami programot csinálni a gyerekekkel.

A kisvonatos városnézést nagyon szerették, volt hajós játszótér, séta a Grundon, az esős napon természettudományi múzeum, ami különösen gyerekbarát volt, rengeteg nyomkodható, szétszedhető, megfogható dologgal. A hétvége háromnapos volt, mivel aug 15-e itt munkaszüneti nap. Elmentünk Trierbe, hajókáztunk egyet a Moselen. Sanyi kormányzott, Lóránt fölmászott az árbockosárba és mondta, hogy mit lát.

A hétvége másik fénypontja a "babavonat" volt. Kb tízszer felültünk rá, Malika mamával felváltva, de nem volt elég. Lóránt sírt mikor eljöttünk, és azóta rengeteget emlegeti, volt hogy reggel az volt az első szava, hogy vonatozzunk.

A sokadik menetnél, mikor mi már büntetésnek éreztük az egészet, mondtam Lórántnak, hogy most Marika mamával fognak felülni, ő a soros. Nem, nem én vagyok a soros. Lóránt ekkor megnézte a popsimat, és megnyugtatott, hogy nem vagy szalos.

Van a kempingben egy cica. Lóránt imádja üldözni, és próbálja megsimogatni, de az nem hagyja magát. Egyszer hallom, ahogy Lóránt áll az úton, és ingerülten, fenyegetőzve kiabál:
-Nem engeded?.......Megsimogassalak?

Vianden

A Viandeni kastély olyan Luxemburgban, mint otthon a Visegrádi. Augusztus első hetében történelmi fesztivált rendeztek. Volt mindenféle zsákbanfutás - lepényevés, de nekünk a legérdekesebb a kézzel hajtott hinta volt. Lórántot az-zon-nal fel kellett ültetni, Sanyi a kezem szorongatta, és izgatottan nézte mi történik Öcsivel. Lórántnak tetszett, sokat mosolygott, de sokszor nézett nagyon komolyan maga elé, különösen, mikor a néni hátrafelé tekerte a hintát. Ahogy leszáltt épségben, Sanyi is kedvet kapott, őt is fel kellett ültetni. Bár az ő arcán is megjelent néha az aggodalom, nagyon belejött, és még integetni is tudott.

Nehéz volt innen a gyerekeket elráncigálni, mindkettő szeretett volna még menni, én meg nagyon büszke voltam, hogy ilyen bátor gyerekeim vannak. :))

A nap végére Lóránt elaludt.

Kivel voltatok Visegrádon?

Video következik...

Kindulás Titelbergre

Lóránt: Kindulá... kindulá... anya, hova megyünk ma?

Én: Kirándulni.
Lóránt: Kilándulni...kilándulni.
Sanyi: A boltba megyünk kirándulni?
(Na igen, az utóbbi időben sokat voltunk vásárolni...)

Titelberg Luxemburg déli részén van. Kb 5 évvel ezelőtt fedeztem fel, első önálló vezetési gyakorlatom úticélja volt. Akkor, csodával határos módon azonnal odataláltam. Most hétvégén, sok bolyongás és kérdezősködés után találtuk csak meg a parkolót, de a kelta település nyomait végül elkerültük. András másnap visszament a gyerekekkel, de másfelé tévedt el. Ha minden jól megy, ma már eljutnak a romokig.

Szeretünk itt kirándulni, mert nagyon csöndes vidék, sík terület, jól járható utakkal. Igaz, a gyerekeket nehéz rábírni, hogy az út mentén haladjuk, de meztelencsigától meztelencsigáig lelkesen szaladgáltak, és etették is a csigákat, mert Sanyi azonnal felismerte, hogy éhesek.

Sanyi a futóbiciklijével jött, és folyamatosan csöngetett. Mondtam neki, hogy ne csöngessen, mert felébreszti a baglyokat, akik ilyenkor alszanak. Ez nagyon megtetszett a gyerekeknek, és Sanyi vad csöngetésbe kezdett, Lóránt meg ordított, hogy láthassanak baglyot. Akkor kitaláltam, hogy ha a bagoly felébred, nagyon mérges lesz, és rákoppint a fejükre a csőrével, és az nagyon fáj, mert kemény a csőre. Ezzel Lóránt fél órára le volt kötve, amíg próbálgatta azt a szót, hogy koppint, Sanyi meg befejezte a csöngetést.

A kirándulás óta esténként a szokásos mesekönyvek helyett azt játsszuk el, hogy fölébred a bagolycsalád, anyuka elrepül vadászni, hoz sok finomságot, és a fiókák megeszik. Érdekes, milyen élvezettel eszik a gyerekeim az egereket meg a gilisztákat. És ha megkérdezem, hogy mit hozzak nekik, bizony egereket követelnek. (Lehet, hogy Sanyi enne rendesen, csak nem a megfelelő kajákat kapja?)

Sanyi: Anya, a bagolynak van keze?
Én: Nincs, szárnya van.
Sanyi: A bagoly a szárnyával simogatja a fiókákat.

Lóránt: Bemászom a bagoly fészkébe és ott alszom. És a bagoly betakar a szárnyával.

Hétvégén több nosztalgia kisvasút is jár itt, az egyikre fel is ültünk. Sanyi egy kicsit tiltakozott, de aztán tetszett neki, és másnap már szeretett volna megint felülni, de hétközben nem mennek a vonatok.

Hazafelé Lóránt barackot evett a kocsiban, és elkezdett nyüszíteni, hogy vegyem el tőle a magot. Nem tudtam eléggé hátrahajolni, és mondtam neki, hogy dobja le, úgyis retek már a kocsi, ennyi már nem számít. Visszafordulok, nézek előre, egyszer csak látom fél szemmel, hogy oldalt repül valami. Lóránt úgy értelmezte a ledobást, hogy megdobta vele apa fejét. Mégcsak egy szavam sem lehet.

Hétfőn pedig beköszöntött a második luxemburgi nyár, és egészen keddig tartott. A képen Lóránt kenegeti a nyelvét fagyival, és közben tiltakozik, hogy ne fényképezzem. (Azért ilyen szomorú az ábrázatja.) Sanyi pedig ott ül mellette, és várja, hátha kap Lóránt fagyijából. Sanyi ugyanis három harapással betermeli a sajátját.