Jancsi nem tudja, hogy ő kicsi vagy nagy legyen, de ordít

Jancsika egész nyáron azon civakodott bátyjaival, hogy ő nem kicsi. Bátyjai sokat hergelték, ő meg már arra is kifakadt, hogy nem kicsi, csak kisebb, mint a többiek. Nem értette még a különbséget, a bátyjai meg azt nem értették, hogy Jancsi nem érti, így aztán rendszeres volt az ordítás, ami néha verekedésbe torkollott.
- Nemvagyokkicsi, Tevagyakicsi!!!!!!!!!!!!!!!!!! ... anya, ugye én NAGY vagyok? - és néz rám valahonnan mélyről két hatalmas szem, mint a Shrekben a macska...

Néha meg is mutatja, hogy milyen nagy, és fogja a feje búbját, hogy nézzem, meddig ér.

Aztán elkezdődött az óvoda. Szegény Jancsi azt hitte, hogy ő már kijárta az óvodát, és soha többet nem kell menni, és most mégis. Első 1-2 nap bizony ő is sírt. Óvónéni odajött hozzá, próbálta becsalogatni, Jancsi legörbül szájjal azt mondta neki:
- Én kicsi szeretnék lenni. Én nagyon nagyon nagyon nagyon kicsi szeretnék lenni...
Azért hál' Istennek ez hamar elmúlt. Mielőtt bemegy az oviba hosszan megszeretgetem, az ajtóban még két szeretgetés kell, utána végülis lehet három is, anya. Aztán bemegy reggelizni. (Otthon meg meséli, hogy Anya, sírtam az oviban. Az óvónéni simogatott.)
Negyedik héten elkezdtük az ottalvást, heti kétszer legalább, hát most megint megy a sírás, szájlegörbülés, de csak elváláskor.

Jancsika mégiscsak nagyfiú lett. Nyáron sokszor bepisilt ugyan az ágyba, most talán már nem  (kop-kop). Megtanulta kifújni az orrát, és ha nagyon akar, az oviban egyedül is fel tud öltözni. A teste azért szerencsére még mindig puha és babás, jól lehet szeretgetni.:)

Becsengettek

Sanyi iskolás lett. Első nap zokogott elváláskor, második-hamradik nap már csak sírt, nyegyedik nap pedig azt mondta, hogy nem sír, csak könnyes a szeme. Azóta nagyjából rendben van.
Nagyon megviseli a gyerekeket ez a váltás, és nagyon nagy felelőtlenség a 6 éveseket automatikusan iskolába küldeni. Áldom az Eget, hogy Sanyi maradhatott még egy évet, így is nehéz neki. (Anya, az a legnehezebb az iskolában, hogy annyi mindenre kell figyelni.) Volt, hogy nem tudta, mit vegyen fel tornaórára (néha kint van, néha bent), nem találta az öltözőt, és a lányokhoz nyitott be, akik durván kiebrudalták (gaz némberek...), fogalma nem volt, hogy mi volt a házi feladat, nem tud rendet tartani a padjában, stb. Osztálytársait elnézve, hasonló a helyzet. Ha nem is sírtak az első napokon, volt akinél második héten tört el a mécses, illetve hallok olyat, hogy otthon vágnak le hatalmas hisztiket. Egyszóval, a vagány, önbizalomtól duzzadó gyereknek is nehéz.
Ezért aztán nagyon elcsodálkoztam, mikor harmadik héten mondja Sanyi, akit a beiratkozáskor a pacifista jelzővel illettem, hogy megverték őt a harmadikosok, mert egy hernyót akart az egyik osztálytársa pólója alá bedobni, mivel az nem hagyta őt békén a WC-n, és csúnyát mondott a barátjára. Szerencsére Sanyi nem tudja, mi az a megverni, és egy pofonra hitte azt, hogy őt most megverték. Én persze anyatigrissé változtam, és mindenáron meg akartam beszélni a dolgot a tanárnővel, de András óva intett. Emlékszik, amikor annak idején ők megvertek valakit, nagyon kellemetlenül alakult az illető  - árulkodó - sorsa, ha utána bejöttek a szülei pampogni. (Azért ő is eljátszott a gondolattal, hogy bemegy verekedni, és megrendezik az Apukák Nagy Összecsapását...) Most megtanulja szegény Sanyi, hogy vannak védett gyerekek, idősebb testvérekkel, akikkel nem jó ujjat húzni. Én meg megtanulom, hogy a "gyerekek igazsága" nem ugyanaz, mint a "felnőttek igazsága".
Sanyi elbeszélésébe egyébként mintha vegyült volna valami büszkeségféle is, de ez nem biztos. Úgy tűnt, hamar túltette magát rajta. Két héttel később aztán boldogan jött haza.
- Anya, van egy jó hírem!
- Mi az, Sanyi? - azt hittem kapott valami nagy nagy dícséretet.
- Az ötödikesek megverik a harmadikosokat.

Volt még egy érdekes párbeszédünk:
- [...] Igen, abba a szobába küldik át a rossz gyerekeket büntetésbe.
- Igen? És volt már, hogy átküldtek valakit? - (Hangsúlyozom, hogy három hét sem telt még el iskolakezdés óta!)
- Igen, két gyereket is. 
- Kiket???
- Az egyik a Tomi, a másik meg.... őő....kitalálod?
Nos, igen. Sanyi volt a másik. Párnát dobált.
- De anya, engem ez egyáltalán nem zavart! Mindegy volt, hogy most ott állok, vagy nem, teljesen mindegy, tényleg. Egyáltalán nem érdekelt.