Jancsika egész nyáron azon civakodott bátyjaival, hogy ő nem kicsi. Bátyjai sokat hergelték, ő meg már arra is kifakadt, hogy nem kicsi, csak kisebb, mint a többiek. Nem értette még a különbséget, a bátyjai meg azt nem értették, hogy Jancsi nem érti, így aztán rendszeres volt az ordítás, ami néha verekedésbe torkollott.
- Nemvagyokkicsi, Tevagyakicsi!!!!!!!!!!!!!!!!!! ... anya, ugye én NAGY vagyok? - és néz rám valahonnan mélyről két hatalmas szem, mint a Shrekben a macska...
Néha meg is mutatja, hogy milyen nagy, és fogja a feje búbját, hogy nézzem, meddig ér.
Aztán elkezdődött az óvoda. Szegény Jancsi azt hitte, hogy ő már kijárta az óvodát, és soha többet nem kell menni, és most mégis. Első 1-2 nap bizony ő is sírt. Óvónéni odajött hozzá, próbálta becsalogatni, Jancsi legörbül szájjal azt mondta neki:
- Én kicsi szeretnék lenni. Én nagyon nagyon nagyon nagyon kicsi szeretnék lenni...
Azért hál' Istennek ez hamar elmúlt. Mielőtt bemegy az oviba hosszan megszeretgetem, az ajtóban még két szeretgetés kell, utána végülis lehet három is, anya. Aztán bemegy reggelizni. (Otthon meg meséli, hogy Anya, sírtam az oviban. Az óvónéni simogatott.)
Negyedik héten elkezdtük az ottalvást, heti kétszer legalább, hát most megint megy a sírás, szájlegörbülés, de csak elváláskor.
Jancsika mégiscsak nagyfiú lett. Nyáron sokszor bepisilt ugyan az ágyba, most talán már nem (kop-kop). Megtanulta kifújni az orrát, és ha nagyon akar, az oviban egyedül is fel tud öltözni. A teste azért szerencsére még mindig puha és babás, jól lehet szeretgetni.:)
Jancsika Monostorapátiban is magára talált, amit aranyköpése sejtet: Én itt meg tudok tanulni nem sírni. :)
VálaszTörlés