Első közös (gyerekes) vízitúránkat az Ipolyon terveztük lebonyolítani. Nem egészen úgy sikerült, mint ahogy egy felnőtt elképzeli a "felejthetetlen, élményekben gazdag" túrázást, de a két nagyobb gyereknek az volt. Legalábbis abból ítélve, ahogy egy héttel később Marika mamának előadták a történteket.
Lóránt régóta be van zsongva, hogy sátrazni szeretne, ezért most nagyon izgatottan várta a túrázást, ahol nem csak sátrazni, de halászni is rengeteget fogunk (ez a másik szenvedélye). Sanyi előre megmondta, hogy neki ehhez nincs kedve, mert ő csak a
"magam házába szeretek lenni", de ahogy meglátta a vizet, mosolyogva mondta, hogy mégiscsak van kedve. Jancsika meg buzgón mondogatta, hogy itt az
Ipófolyó.
Itt vagyunk az indulás pillanatában tele reményekkel, és bizalommal (bár Sanyi figyelmeztetett minket, hogy aki vízitúrára megy, az az életét kockáztatja):
A fénykép elkészítése után (egy kedves Szomszédunknak köszönjük, aki levitt minket az indulási helyre) elkezdődtek a problémák. Lóránt a hosszas kocsiút után azonnal halászni szeretett volna, Sanyi szomjas volt,
de nem tejre, én meg szerettem volna bekenni a gyerekeket napkrémmel, ami a hordó mélyén volt, András meg indulni szeretett volna. Azt hiszem, Jancsika volt a legerősebb láncszem.
A túra első része így civakodásban és hatalmi pozíciókért való küzdelemben telt, mígnem végül egy alkalmas helyen megálltunk, és mindenki megkaphatta a magáét. Lóránt halászott, Sanyi (miután ivott) nyári vargányát szedett, amiből másnap reggeli készült, Jancsika meg apával barátkozott (
megsimagítlak).
Innentől kezdve már csak az okozott nehézséget, hogy a nagyobb gyerekek nyugton üljenek / evezzenek a hajóban, de ettől eltekintve jól éreztük magunkat. Kezdtük észrevenni az Ipoly természeti értékeit, elsőnek egy jégmadarat. Sok jégmadarat láttunk a két nap alatt, és nagy szerencsénkre az egyik olyan bátor volt, hogy nem szállt fel az ágról akkor sem, mikor hajónk kb 3 méterre elúszott előtte. A szitakötők szinte beborítottak minket, és volt egy-két daru és sikló is! Egy olyan siklót is láttunk, ami éppen elkapott egy halat, és vitte magával a partra. Különösen szép volt egy nagyon keskeny mellékágban hajózni (itt is volt jégmadár), ahol összeborultak felettünk a fák, és apa a hajóból tudott gombászni.
Nehézség volt még az első nap, hogy egy zsilip állta utunkat, és át kellett cipelnünk a hajót és a cuccokat. (Nehéz hajónk van, alíg bírom, többször is le kellett tenni.) Továbbá az is, hogy első éjszaka kiderült, hogy két évvel ezelőtt az idegőrlő horvátországi nyaralásunk alkalmával nem pakoltuk össze rendesen a sátrat, és a sátorrudak kimaradtak a csomagból. Ott álltunk sötétedés
előtt (szerencsére előtte, mert ha nincsenek a gyerekek, biztos sötétben keresünk sátorhelyet) a világ legromantikusabb helyén, izgatottságukban ordítozó gyerekekkel, sátorrudak nélkül. Így aztán megintcsak kedves Szomszédtól kértünk segítséget, aki újból beült a kocsiba és a következő zsilipnél tudtunk vele találkozni. Hozott két kis sátrat, rudakkal együtt. A romantikus sátorverést megelőzte tehát még egy kis zsilipes hurcolkodás, majd még éppen sötétedés előtt sikerült felhúzni a sátrakat. Lorcsikám majd szétpukkadt az izgalomtól. Első éjszakánk viszonylag jól telt, csak a zsilipnél lezúduló víz állandó zubogása zavart.
Második nap csodaszép volt egészen estig, akkor ugyanis Jancsi rosszul lett, és azzal vége is lett a túrának. De ez a nap sokmindenért kárpótól. Sajnos nem tudok képeket mutatni, mert ebédkor végérvényesen elromlott a fényképező. Majdnem végig jó időnk volt, jégmadarak röpködtek körülöttünk, vízparti virágok nyíltak és illatoztak intenzíven, András még méheket is látott gyűjteni, a keskeny folyó ide-oda kanyargott .... és a hihetetlen csönd, ami körülvett minket. Megálltunk egy varázslatos helyen ebédet főzni, itt Lóránt fogott egy békát is, majd egy sekélyebb részen fürödtünk. Még akkor is mindenki (többnyire) jókedvű volt, mikor elkapott minket egy zápor, és esőben eveztünk.
Aztán Jancsika rosszul lett, kihányta az ebédet, fél óra múlva a vizet is kihányta. Megpróbáltuk megint kedves Szomszédot odarendelni, de már nem volt olyan állapotban, hogy biztonsággal beüljön a kocsiba, így a mentés másnap reggelre maradt. Sátrat vertünk, Jancsi elaludt, belázasodott, Lóránt zokogott, hogy miért kell hazamenni, és félt, hogy Jancsika behány a sátorba,
az ő sátrába, Sanyi szomorú volt, hogy miért nem megyünk rögtön haza, de végül csak elaludtunk. Aztán éjjel jött a vihar, dörgés, villámlás, zuhogó eső, ami reggelig kitartott. Másnap reggel, mikor megérkeztek Szomszédék a kocsival, András bemutathatta a vezetési tréningen szerzett tapasztalatait, és biztonsággal felhajtott a sártól csúszó töltésre, és végül hazajöttünk. Jancsikától szép sorban mindannyian elkaptuk a vírust különböző formákban, így a gyerekek kihagyták a betervezett táborokat, és még egy héttel a túra után is elmaradt az úszás.
Mindettől függetlenül nagy élmény volt, Lórántak különösen, én meg a jégmadarak miatt vagyok hálás.
