Jancsi időközben eldöntötte, hogy ő bizony NAGY. Ügyesen megméri
magát, mégpedig úgy, hogy megérinti a lábfejét, és onnan elkezdi
"számolni magát" fölfelé - lábszár, térd, comb, csípő - apró lépésekben,
és közben számol:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, ...nyolc. Anya, én NYOLC kilófokos vagyok!
Egy másik alkalommal:
- Anya, én már huszinharmincig is el tudok számolni!
Egyébként idén januárban tényleg nagyfiú lett. Az oviban teljesen egyedül átöltözik, közben nem is nézhetem. Sírás, szomorkodás nélkül bemegy, integet nekem.
Ettől függetlenül persze továbbra is szeretetgombóc. Reggelente azért megszeretgetem mielőtt olyan vagányan bemegy a csoportba. Egyik reggel megkérdeztem, hogy játsszunk-e báránykásat, mire az addigi bújos illatos falatkából egy komoly felnőtt lett:
- Anya, OTTHON játszunk.
Újabban kacsásat játszunk, hápogunk egymásnak, és szeretgetjük egymást. De nem szabad túlzásokba esni. Apának egyszer így fakadt ki:
- Én nem vagyok nokedli! Nem vagyok!!! Csak a husomba van... nem, nem éred el, mert ott van a bőröm alatt.
