Sanyi

Sanyi nagyon szépen beszokott az oviba, jól érzi magát. Beszél (kiabál) a csoporttársakkal, az óvónénikkel, itthon mesél ezt azt. (Mikor kint várok rá, hogy befejezzék az ebédet, gyakran kihallom kisfiam hangját a zűrzavarból.) Egyszer már azt is mondta, hogy ő ott alszik az óvodában, de amikor döbbenten megkérdeztem, hogy tényleg, és mikor?, azt válaszolta, hogy nem, rosszul mondtam.
Mikor elhozom ebéd után, kiáltozik, ugrál, nem bír leülni felöltözni, úgy ficánkol, az úton hazafelé alig bírom megfékezni, hogy ne rohangáljon össze-vissza. A hét vége felé egyre sűrűbben kérdezi meg, hogy hétvége van-e már, illetve, ha felébredünk, utána (=másnap) hétvége lesz-e. Szombaton pedig, mikor tényleg itt a hétvége, kb 10 percenként megkérdezi, mint aki nem akarja elhinni.
Ettől függetlenül tényleg jól érzi magát, reggelente nincs tiltakozás, még hosszabb szünet után sem.

Sokkal nyitottabb lett, sokszor már beszél idegen emberekkel az utcán. A minap segített neki egy néni leszállni a villamosról. (Én ugyanis már nem fogom a kezét, mert a másik kettőt fogom, de megvárom, illetve visszafordulok érte.) Sanyi nem kapott ettől frászt, hogy hozzáér egy idegen, hanem utána nagy büszkén mondja nekem, hogy Volt bátorságom!

Egyébiránt Sanyi az összes viselkedésmintát bemutatja itthon. Van, hogy nagyon jó kisfiú. Mondja, hogy köszönöm, szívesen, szépen kéri Öcsitől a játékot, nem bántja Lórántot, mikor az agresszív, hanem felnőtt módjára mondja neki, hogy nem szabad. A délutáni alvás rendszerint még mindig nehézkesen és sok tiltakozással indul, de már kétszer is előfordult, hogy Sanyi közölte, hogy maradjunk csöndben, Öcsi is maradjon csöndben, mert ő alszik, és így nem tud aludni.
Még Luxemburgban beszéltünk Sanyival az ugrálóról:
-Ha Lóránt bemegy cipővel az ugrálóba, ki fogom dobni. Melt én vagyok a testvél.
-De csak a cipőjét fogod kidobni, ugye?
-Igen. Nem az egész Lólántot.

De van, hogy nagyon rossz. Mondhatni bűn rossz. Cukkolja Lórántot (rossz kisfiú vagy, nem kapsz joghurtot), szó nélkül kiveszi a kezéből, amivel játszik, elveszi a kajáját. Követelőzik, engem megfenyeget (akkol megverlek, rossz vagy, beállsz a sarokba, stb.) ha nem az van, amit ő szeretne. Hisztérikusan tud sírni, ha süteményről van szó, nagyon irigy, ha adni kell valakinek a kekszből, és nem eheti meg az egész zacskót.

Nagyon sokat okosodott az elmúlt időben. Sokszor vissza kell utasítanom szegényt, nem tudom megszeretgetni, nem tudok mellé bújni, mert az öccsei közül valamelyik éppen erőszakosabb érdekérvényesítő, és ezt Sanyi nagyon szépen megérti. Elfogadja, hogy előbb Öcsit altatom el, és utána megyek hozzá, ezen nem hisztizik.
Van néhány okos mondása:
Ha majd tejbeglíz leszek, engem is főzni fogsz.
Elment a Nap máshova sütni.
Amikol én felnőtt leszek, én fogom mondani apának, hogy nem szabad. Apa meg gyelek lesz.
Amikol anya leszek, mint te ... ... akkol se fogok padlizsánt enni.
üvegszilánk pohárból akarok inni (miután elmondtam, miért nem lehet üvegpohárból inni, mert szilánkosra tud törni.)
Csak fütyülni akartam a kolligájamnak! (egyik reggel apáért jött a kollégája, és apa fütyült neki az ablakból, hogy észrevegye. Ez nagyon mélyen beleivódott Sanyi emlékezetébe, azóta szeret sikongatni az emeletről.)
Ja, és beléptünk a Miért korszakba, de erről majd még később.

Jancsikát sokat szeretgeti Sanyi. Leginkább az arcát fogdossa, próbálja betömni a száját a cumikájával, ha kell neki, ha nem. Mindenesetre szeretettel és érdeklődéssel van iránta.

Sokszor mondja, hogy Jancsika éppen rá mosolyog, és olyankor odáig van. Egy néhány hetes csecsemő ugyan nem sokat mosolyog, de ilyenkor én is mindig nagyon örülök. Egyszer azonban Sanyi is megemlítette, hogy Jancsika nagyon furcsán mosolyog, mert még kicsi. Eltorzította arcát, és mutatta, hogy így mosolyog a kistesvél:
- Mint egy disznóka.