Udvarlóim vannak

-Na, Sanyi, csinos, fiatalos vagyok?
Rámnéz, tömören csak ennyit kérdez:
-Fogad?
Megmutatom.
-Az szép.

Lóránt látott egy madarat a mezőn, mondom neki, hogy fácán volt.
-Balátságos?
Mondom neki, hogy igen. Megsimogatja az arcom.
-Olyan balátságos, mint a te szemed?

Sanyi jókedvű, és épp nem akar úgy lelőni, hogy meghalok.
- Én annyira szeretlek, amilyen nagy a világ, de még annál is jobban!

Lóránt aggódik:
-Anya, nagyon féltelek, hogy böltönbe kelülsz..... megígéled, hogy nem csinálsz semmi rosszat? és ha mégis rosszat csinálsz, és jön a rendőrbácsi, fogok egy kardbotot, és nagyon nagyot ütök.

Lóránt kedveskedik:
-Tetszel nekem... azélt melt... tetszik a szíved. Nagyon alanyosan dobog a szíved.
Másik alkalommal meg lazán utánam szól:
-Szelintem te vagy a királylány!
Leül mellém, megsimogat:
-Olyan szép az inged.

Lóránt hozzámbújik:
-Ide bújok. Olyan kellemes a szíved, és rajzolok neked azért valamit.
Hoz papírt, ceruzát.
-És mit rajzoljunk rá? - kérdezem.
-Hát azt, hogy szeletjük egymást.

Talán ez már kezd csöpögős lenni, úgyhogy most leírom azt is, mik hangzottak el nálunk az utóbbi időben, amiket NEM szeretne egy szülő sem hallani. (A csúnya beszédet most kihagyom, anélkül is van bőven ötletük):
-Ne félj Jancsika, nem fog fájni. Kórházat játszunk.
-Ez...elromlott, anya. Megpróbáltam megszerelni, de nem sikerült.
-Hullááá! Megkötözzük a Jancsika lábát!
Sanyi és Lóránt beszélgetnek, Sanyi mondja öccsének:
-Nézd milyen jól fogom az ollót!
-Pelsze...nagyon ügyes vagy Sanyi, én is úgy fogom.