Ma este a Kiskakas gyémánt félkrajcárját meséltem Sanyinak. Eleinte elakadtunk ott, hogy szerinte: "Azt énekelte...kiskakas.... Kakukk!" Mondom neki, nem kakukk, hanem Kukurikú törökcsászár! "Kukulikúú kakukk!"
Lámpaoltás után újra elkezdtem mondani a mesét, és nagy meglepetésemre és örömömre Sanyi figyelt rám. Nem rúgdosott, nem forgolódott, hanem nyugodtan feküdt, nyitva volt a szeme, és szépen végighallgatta az egész mesét. Úgy örültem neki, hogy beleadtam apait-anyait, igyekeztem szépen beszélni, utánozni a szereplők hangjait, elmutogattam a Szívd fel begyem a sok vizet, megmutattam, hol van a kiskakasnak a begye, stb. A végén még hozzátettem, ahogy az igazi mesélők szokták, hogy itt a vége fuss el véle, minden jó, ha jó a vége, és odáig voltam, milyen jó anyuka vagyok ma este. Egy darabig Sanyi még csöndben feküdt, aztán azt mondta:
"Nem...kél.. kakukk...tojtát.."
Ezzel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, sőt, most sem tudok. De nem sokáig csüggedtem, mert átkarolta a nyakamat, és azt mondta: "Jajde alanyos". Aztán még piros gőzmozdonyokról is beszélt, majd mégegyszer átkarolta a nyakamat, és megint: "Jajde alanyos!"
Mondanom sem kell, hogy olvadoztam a gyönyörűségtől, egészen addig, mígnem a harmadik átölelésnél befejezte a mondatot: "Jajde... alanyos... Saji"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése